A kétezres évek slágerei néhány klasszikussal: A Nagy Marvel-képregénygyűjtemény #1-60

Virágzik az élet a hazai képregénykiadásban. Mi sem igazolja ezt jobban, hogy tíz éve még nem jelent meg keményfedeles szuperhősös kötet, mára három, kéthetente megjelenő ilyen sorozatot is eltartanak a magyar képregényrajongók. Ezek egyike a 2018-ban másodiknak indított Nagy Marvel-képregénygyűjtemény a Hachette kiadótól, amit nemrég hosszabbítottak meg 60-ról a 120. számig – a boltokban e cikk megjelenésekor már a 62. szám kapható. Ennek örömére nézzük meg, hogy milyen kötetek is jelentek meg a 60. számmal bezáróan, illetve milyen képet is kaphatunk a sorozat által a Marvel kiadóról.

Igényes, keménykötésű kivitelezés, Marco M. Lupoi főszerkesztő olvasmányos előszava, a történethez vezető, rövid összefoglaló, valamint a végén található kulisszatitkok és extrák teszik élvezetessé, igényessé, teljessé az összképet. Ha valaki még világéletében nem olvasott Marvel képregényt, az is viszonylag hamar képbe kerül az adott történetet illetően. Az ilyesmi angol nyelvterületen sem általános – igaz, nem is példátlan –, egy nemzetközi kiadás pedig igenis adja meg a módját. Azok, akik a DVD-ket/BD-ket mindig az extrákkal kezdik, szerintem értik, miről beszélek.

Ha viszont csak a történeteket nézzük, akkor hamar szembetűnik, hogy a sorozat közel négyötöde a kétezres évekből, a Quesada-érából merít, szemben például a DC sorozattal, ahol jóval nagyobb a szórás évtizedek terén. Persze ez valahol érthető, hiszen Joe Quesada volt az, aki főszerkesztőként átrángatta a Marvel kiadót az új évezredbe, és ez a gyűjtemény elég átfogó képet ad erről a korszakról, jó és kevésbé jó terén egyaránt.

Ennek megfelelően a sorozatot három alkategóriára lehet osztani: klasszikusok, a kétezres évek nagy dobásai, illetve karakterbemutató modern történetek.
Az utolsó két csoport között persze akadnak átfedések, emellett szépen kiegészítik egymást, ráadásul van az egésznek egy íve, így egy nagy eseményt nem egyszer egy azt lezáró vagy feloldó karakterorientált rész követ. Tehát nem csak az extrák, hanem a felépítés miatt is igaz, hogy aki ezzel a gyűjteménysorozattal kezdi meg az ismerkedést a Marvel Univerzummal, az szépen képbe kerül a meghatározóbb történeteket illetően.

Ebből a szempontból legnehezebb dolguk a klasszikusoknak van, hiszen az eltelt évtizedek során azért nem keveset változott a szuperhősös képregény esztétikája. A Watchmen után megszoktuk, hogy tartalmas, a valóságunkra reflektáló történeteket kapunk. A The Authority után megszoktuk, hogy látványos képregényeket kapunk. Ezt a kettőt egyébként nehéz is sokszor egyesíteni, de attól még igényeljük mindkettőt, így egyértelmű, hogy a régiek közül csak a legjobbak rúghatnak labdába.

Kellemes vagy kiváló klasszikusok

Ezek közül nekem továbbra is a Hihetetlen Pókember: Venom Születése a kedvencem, valószínűleg azért, mert az itt becsatlakozó újoncokkal szemben én ezeken a történeteken nőttem fel. Így persze, hogy magával ránt a nosztalgia Pumával, Rózsával, Fekete Macskával, Vezérrel, Vészmanóval és végül a címszereplő gonosszal. A későbbiek fényében persze sokaknak már fura lehet, hogy Venom úgy vigyorog, mint egy Tini Nindzsa Teknőc, szép, nagy fogazattal, de korántsem McFarlane-es agyarakkal.

Persze egy most bekapcsolódó talán furcsállja, hogy az, aki a címben szerepel, szinte egy utógondolatként jelenik meg, és a képregény a hozzávezető utat meséli el, nem pedig azt, hogy milyen következményekkel jár a megjelenése. Ugyanez igaz a Vasember: Palackba Zárt Démon kötetre, ahol magával az alkoholizmussal inkább az utolsó szám foglalkozik, mai szemmel az is inkább csak a lábát meríti meg a témában. Ez mit sem von le egyébként a még ma is élvezetes történet értékéből, amelyen érezhető, hogy a hetvenes évek végén készült, hiszen a kényelmetlen témát egy sereg különc, rajzfilmbe illő ellenfél színesíti, akik egy könyörtelen iparmágnás alkalmazásában állnak, tehát a valóság és az attól elrugaszkodott fikció kényelmesen megfér egymás mellett. De van itt börtönbe besurranás, sőt, Monaco utcáin egy szál bikiniben flangáló hölgyek mászkálnak, hiszen már a szexuális forradalom és a képregényeket gúzsba kötő kód meggyengülése után járunk – ez olyasmi, amit a bennem élő képregényesztéta és kamasz egyaránt értékel.

Nem akarok elveszni a részletekben, mert akkor álló hétig itt ülhetnénk a cikk előtt. A régiek közül mindenképpen meg kell említenem Frank Millert, aki akkoriban bizony képes volt úgy kiforgatni és ízekre szedni a szuperhőstoposzt, hogy méltán említették Alan Moore-ral egy lapon: a Rozsomák: Adósság és Becsület történetet még rajzolóként jegyzi a régi motoros Chris Claremont mellett, a Fenegyerek: Újjászületést már íróként a rajzoló David Mazzuchellivel. A Kraven utolsó vadászata továbbra is egy hangulatos, erőteljes történet, ahogy a Sötét Főnix is megkerülhetetlen.

Némely képregényen azonban erényei mellett is látszik a kor. A Hulk: Néma Sikolyok kicsit olyan, mint a sorozat megjelenésekor (kilencvenes évek legelején) népszerű tévésorozatok, amik hihetetlen fejleményekkel végződnek (Betty apácának állt?), hogy aztán azok hamar meg is oldódjanak nem kevés csipkelődés és félig kimondott szexuális töltet kíséretében. Töredelmesen bevallom, én Professzor Hulkot sosem kedveltem kimondottan, úgy éreztem, esetében Hulk lényege veszik el, még akkor is, ha Peter David a későbbiekben tudott vele összehozni emlékezetes történeteket.

A Marvel Szuperhősök Titkos Háborúja (#1, #2) felnőtt fejjel pedig olyan, mintha a Marvel Univerzumra ráeresztettek volna egy Star Trek ellenfelet, no, nem a fejlesztett embert vagy a romulánt, hanem az embereket nem értő isteni lényt. Ugyan olyan dolgokért továbbra is kedves nekem, minthogy itt találkoztam először Monica Rambeau-val, és kifejezetten jól kezeli Magnetót, téteket és történetmesélést illetően nem veheti fel a versenyt a rivális kiadó Végtelen Világok Krízisével.

Azonban az ezredforduló előtti képregények legjobbja talán egyben a gyűjteménysorozat legjobbja is: ez pedig a Csodák Kora Kurt Busiektől és Alex Rosstól. Hihetetlen erő van abban, ahogy ők ketten egy átlagember szemén keresztül mutatják be a Marvel hőseinek megjelenését, felemelkedését és botlásait. Phil Sheldon pedig minden tekintetben egy kisember, aki minden jóravalósága ellenére is sokszor elveszik és kiszolgáltatottá válik a félistenek világában. Nem véletlen, hogy a Hachette listáján is előkelő helyen állt ez a kötet, mert egyaránt élvezhető a szuperhősök rajongói és azok számára, akiknek már herótjuk van ettől a zsánertől.

A kétezres évek nagydobásai

Ha az ezredforduló utáni képregényekről beszélünk, akkor nem tudjuk megkerülni a nagy nyári eseményeket. Crossoverekre persze már korábbról is volt példa, akadt köztük népszerű (Age of Apocalypse) és kevésbé népszerű (Onslaught) egyaránt. Azonban ekkor vált divattá minden nyáron egy olyan minisorozattal kijönni, amibe legalább tucatnyi futó sorozat bekapcsolódik, és ami bizonyos időre meghatározta a fő irányt.

Így tanúi lehettünk előbb a Bosszú Angyalai, majd az X-men, illetve az egész szuperhősgárda bukásának az Káosz, a Mutánsvilág és a Polgárháború eseményeknek köszönhetően, ami után a maradék talpon állókkal a Hulk törölte föl a padlót. Két dolog volt jellemző ezekre a történetekre, az egyik, hogy a hősök többnyire egymással küzdöttek, a másik, hogy sokszor nagyobb volt a füstjük, mint a lángjuk. Persze, az egymással harcoló jókba bele lehetett látni a Bush-éra során egyre megosztottabbá vált amerikai társadalmat, de az igazság az, hogy a szuperhősök világéletükben bajszot akasztottak egymással, másrészt ezek a történetek annyira nem voltak mélyek, mint amilyennek szerették magukat látni.

Éppen ezért szinte felüdülésnek hatott a Titkos Invázió, ami valódi tétekkel, valamirevaló ellenfelekkel bírt, ráadásul addigra a hőseink eljutottak odáig, hogy abból a helyzetből lett volna szép nyerni – szerencsére nem tették, és a korábbi pörlekedésüknek meg lett az eredménye, ami az Ostromban csúcsosodott.

Mégis, ha valaki egy igazi, jól megírt, ötletes crossoverre vágyik, annak inkább az 1602-t adnám a kezébe Neil Gaimantől. Tanítani kellene, miként mozgat és értelmez át két tucatnyi karaktert játszi könnyedséggel, miközben egy teljesen új érába teszi őket.

Mark Millar szintén átértelmezi és új érába teszi a Marvel hőseit, csak éppen az ezredforduló világába, és jóval cinikusabban teszi ezt Gaimannél. A Különítmény (#1, #2) olyan, mintha Millar imádta volna a Különleges Úriemberek Szövetségét, és ennek megfelelően ő is a porba és mocsokba taszította volna a korábban jóval makulátlanabb ikonokat. Persze ez nem spagetti-western, hanem haggis-szuperhős saga. Igaz, a képregény legalább ennyit nyúlt a The Authority-ből – nem véletlen, mind Millar, mind a rajzoló Hitch dolgozott mindkettő sorozaton. Habár akkoriban frissítőnek hatott a kontinuitástól független történet, a szélesvásznú akció, és a nyíltan ellenszenves hősök, mai szemmel sok tekintetben egy korlelet az akkori szuperhősös trendekről.

Karakterbemutató kötetek

Nem csak a nagy események számítottak akkoriban hatalmas dobásoknak, hanem az is, hogy Quesadának sikerült megnyernie magának jó nevű alkotókat a Marvel sorozatainak, köztük a két legnépszerűbbnek, a Pókembernek és az X-mennek. A fősodorbeli Pókembert J. Michael Straczynski írta, ami mellé megjelent, és egy egész univerzumot elindított Brian Michael Bendis újvilági Pókembere. Az X-ment Grant Morrison vette át, akit később a Bosszúállókat is rendező Joss Whedon vitt tovább.

A régi motoros rajongókat mind Straczynski, mind Morrison megosztotta, mert a saját stílusuk szerint értelmezték át a sorozatokat. Straczynski Morlunnal behozta a totemvonulatot, aki minden egyszerűsége ellenére egy hangulatos gonosztevő, akárcsak Cassandra Nova, akinek segítségével Grant Morrison elmozdította az X-ment a komolyabb sci-fi irányába, kiválóan meglovagolva az ezredfordulós hangulatot. Mindketten kiválóan írták a jó karaktereket, Petertől Mary Jane-en át May néniig, illetve Professzortól Bestián át Loganig, és rengeteg ötlettel gazdagították ezeket a képregényeket. Egy hiányosság azonban mindkettejükre igaz volt – nem tudták igazán jól ellenfélnek használni a klasszikus gonoszokat (mindamellett, hogy aranyos a Dr. Octopus-szál).

Joss Whedon később négy-történetes ciklusában visszaterelte az X-ment a klasszikus szuperhősködés irányába. Adottság című történetén alapul félig a harmadik X-men film, a második kötet pedig kedvenc témáját, a mesterséges intelligenciát járja körül. Whedon szinte minden szempontból ellentéte volt Morrisonnak, ennek ellenére kellemes, szórakoztató történeteket tett le az asztalra, ami stílusában nem az akkori X-men filmekre hasonlított, hanem az általa rendezett Bosszúállók filmet előlegezte meg.

Bendis Újvilág: Pókember története zseniálisan megragadja Peter Parker sava-borsát, és helyezi át a karaktert az új évezredbe úgy, hogy az semmit nem veszít a varázsából, miközben képes új olvasókat megszólítani. Nem véletlen, hogy az eredetileg mininek szánt sorozatból végül havi lett, akkor is, ha a későbbi történetek már nem érhettek föl a legelsővel.

Rajtuk kívül persze egy sereg más karakterrel is találkozhatunk a kötet lapjain, akik közül kiemelt helyen szerepelnek a Bosszú Angyalai triásza, Thor, Vasember és Amerika Kapitány. De rajtuk kívül az egész Marvel Univerzumból merítenek, talán csak a Galaxis Őrzőivel nem találkozhatunk. Ezek közül kiemelném Mark Waid Fantasztikus Négyesét, Garth Ennis Megtorlóját (#1, #2) és Szellemlovasát, Reginald Hudlin Fekete Párducát, valamint Dan Slott Amazonját. Amivel viszont elérkeztünk a következő alpontunkhoz…

Szőrszál-sniktelések

Ha megnézzük a DC hasonló sorozatát, akkor találunk benne köteteket Csodanővel, Harley Quinn-nel, Batgirllel, Macskanővel, Supergirllel a címszerepben. Akadnak köztük kifejezetten szórakoztatók és pocsékak egyaránt, ám ettől függetlenül üdítően hat, hogy nem csak férfihősökről, de női kollégáikról is olvashatunk. Csak igaz a régi mondás, a változatosság gyönyörködtet.

Ezzel szemben a Marvel válogatásban egyetlen Amazon-kötetet kapunk. Az is feltűnő, hogy míg Csodanő rendre Superman és Batman oldalán harcol, velük a történet narratívája szempontjából is egyenrangú félként, a Nagy Marvel Képregénygyűjtemény fővonulatában a szuperhősnők hajlamosak elsikkadni. Igen, az X-men és a Fantasztikus Négyes ezen a téren nagyon szépen kiegyensúlyozott, de a reflektorfény mégis csak az Angyaloké ebben a sorozatban.

Márpedig míg a DC triásza Batman, Superman és Csodanő, addig a Bosszú Angyalai triásza Thor, Vasember, Amerika Kapitány. Az ő karakterük, személyiségük köré épülnek a történetek, ők állnak a középpontban, a következményeket, a téteket ők érzik a legjobban, a felemelkedésük és bukásuk pedig kihat mindenkire – nem véletlen, hogy a 60. történet hármójukról szól. Márpedig mivel a kétezres években az volt a cél, hogy a fősodort a Bosszú Angyalai határozzák meg, és ezt sikeresen véghez is vitték, ezért ez ebben a tekintetben rajta hagyja a nyomát az egész sorozaton.

A férfiközpontúság a nagy eseményeknél is szembetűnő. Az első kettőben a legfőbb veszélyt az idegösszeomlásban szenvedő Wanda jelenti, aki kedvére írja át a valóságot. Sosem látunk bele a fejébe, a Mutánsvilágot követő kötet is testvéréről, Pietróról szól. Azt látjuk, hogy a körülötte levő férfi karakterek miként élik meg az ő szenvedését, de azt nem, hogy ő miként. Látjuk Pietrót, Magnetót, a rajta hasztalan segítő Xaviert. Egyetlen jelenet van, amiben Darázs javaslata döntő, ugyanakkor egy meggondolatlan megjegyzésével ő indította el akaratlanul is ezt a katasztrófát, és ennek ellenére neki sem osztanak több lapot – ahogy az Káoszban hamar kiírják Amazont is.

A Polgárháború egy ostobán megírt történet, de Sue Stormot sikerül kifejezetten pocsékul ábrázolnia – ahelyett, hogy leszedné Reed fejét, az éj leple alatt kisurran egy idillinek leírt este után? Mellette még a csatában reflektorfénybe került őzként megmerevedő, fenekénél kiszakadt ruhás Kard rémlik. Hulk tombolását pedig elvesztett kedvese iránt érzett gyász motiválja.

A Titkos Invázióban legalább kapunk egy Verankét. Félreértések elkerülése végett, egy jól ábrázolt negatív női karakter igen is pozitívum, kérdezze meg bárki Gillian Flynnt. Éppen ezért az sem zavaró, hogy Maria Hill ritka nagy seggfej – legyen is az, bár itt-ott őt is túltolják. De ezekben a történetekben a nőknek nem osztanak annyi lapot.

Hadd mondjak ellenpéldákat a sorozaton belül: a már említett X-men és Fantasztikus Négyes mellett a Pókember történetek kiválóan ábrázolják a hősünket körülvevő női karaktereket. Zseniális Garth Ennis maffia matriarchája, ahogy a Szellemlovas titkárnője vagy kegyetlen angyala is. Ahogy jópofa Dr. Strange és Éjszakás Nővér évődése is. És persze egy sereg női karakterre fókuszáló Marvel történetet lehetne mondani, ami nem jelent meg ebben a sorozatban. De itt ezen a fronton lenne mit csiszolni.

Ami a magyar kiadást illeti, érdekes kérdés, hogy mennyi átfedés van a sorozat kötetei és más, korábban magyarul megjelent képregények között. Ez a téma viszont egy külön cikket érdemel meg, annál is inkább, mivel ez mindhárom kétheti sorozatra igaz, és ezt egy bekezdésben sommásan elintézni nem lehet. Emellett meg kell jegyeznem, hogy a magyar fordításra általánosságban elmondható, hogy igényes és gördülékeny, még ha volt is egy periódus, amikor ez a színvonal lejjebb ment pár kötet erejéig.

Végszó

Összességében azonban a sorozatot mindenképpen ajánlani tudom régi motorosoknak és újonnan érdeklődőknek egyaránt, mert egy igényes, átfogó képet ad a jelenlegi Marvel Univerzumról. Ja, igen, szépen mutat egybe a gerinc, de az csak egy cseresznyedarab a tortán. A lényeg úgy is az, mit rejt a borító, márpedig arra a fenti apróságokat leszámítva nem lehet panasz.

Pusztai Dániel