Egy majmocska emlékiratai

Stark Attila munkásságát én az utcákról ismerem, ő népesítette be Budapestet páviánokkal. Azokra a matricamajmokra gondolok, melyeket a falakon láttam erre-arra, romkocsmák környékén, de már nem tudnám megmondani, pontosan hol. Talán a Kultiplex körül a Kinizsi utcában vagy a Krúdyban, vagy a Hunnia mozinál.

Az alkotó bőrkötéses diplomamunkáját nemrég megjelentette a Roham Kiadó. Ez tulajdonképpen egy rajzos napló 2004-2005-ről, amikor végzős volt az Iparművészeti Egyetem reklámgrafika szakán. Egy életérzés rajzos lenyomata. S egy művésztársaság dokumentuma is, melynek tagjai szintén egyetemisták, street artos alkotók.

Történet igazából nincs is. Csak annyi, hogy az elején egy majmocska, a szerző alteregója rajzolgatni kezd: mit szeret (legjobban festeni), merre járkál, majd a végén újra megjelenik, s azt mondja: „valami ilyesmi”. Közben pedig telerajzolta, -firkálta a könyvet a vágyaival, a látomásaival, a vicceivel, a haverjaival, a mindennapjaival.

Stark egyrészt szeretne emléket állítni a nagyvárosnak, melyet Kulo Citynek nevez, s amely nem más, mint Budapest. A Kulo jelentése egyértelmű, s ha nem volna az, a szerző közérzetét sugárzó utcaképekből, megjegyzésekből („az utcák itt sötét, hugyos vályúk”), s egy kétoldalas, fényképes pesti kutyaszar-katalógusból rájöhetünk. Nyolc éve lakik már ebben a városban, egy padlásszobában valahol a Nagymező környékén. Szemében már benne vannak a város jellegzetes kanyarjai, s ezeket egész realisztikusan jeleníti meg néhány hanyag vázlatban. Rácsodálkozunk, milyen kitűnő a keze. Aztán bolondozni kezd. Jönnek a majmok, jönnek a firkálások, a spontán szövegek. Furcsa lények (hol Sajdik-szerű karikatúrák, hol másmilyen alakocskák) másznak a papírra, egész kis magánbestiárium vánszorog elő a tudatalattiból. Mert másrészt viszont az érzéseit, a vergődését, lelki és nemi kínjait akarja megörökíteni. Hiszen ez az ifjúkori nyomorgás, tökörészés, tervezgetés, reménykedés is érték, ezt tudja már, aki viszszahozhatatlanul elfelejtette. Mint ilyen, Stark Attila Kulo Cityje egy ifjú nemzedék bőrbe kötött önképe. Kép-regénye. Holott nem a klasszikus értelemben vett képregény, csak a címe olyan. Inkább egy kitűnő rajzoló/festő emlékkönyve. S hogy egy mondatát idézzem: „Teljesen mindegy, mit ábrázol! De hogyan!” Hát így tessék nézegetni.

Csordás Lajos
Népszabadság
2007. szeptember 28.