Fehér foltok

És a gyerekirodalomban még mindig fekete bárány a képregény. Mert hiába tudjuk, hogy a képregény külön műfaj, és ennek megfelelően nemcsak önálló szabályai, de sajátos értékmérői is vannak, a megkövesedett pragmatista nézőpontot Magyarországon nem igazán sikerül megtörni. Az idegenkedés (mi több, néhol üldöztetés) elsősorban gyerekirodalom és olvasástanítás szoros összefonódásából adódóan a funkcionalitás kérdéskörét érinti: e szerint a képregényt a gyerekek mindig valami helyett, nevesen „rendes”, „komoly” könyvek helyett olvassák. Pontosabban a képregényt olvasó „körülményei vagy éppen lustasága miatt nem veszi a fáradságot, hogy a könyvek betűrengetegével harcot vívjon, ehelyett a képek üdítő birodalmához pártol.” (Rubovszky Kálmán: Az ifjúsági könyv mint művelődési jelenség, Kvalitás, Debrecen, 1995).

Most kellene szépen sorban cáfolni, meg kommentálni, hogy ez a nézet miért is pusztán demagógia, ugyanis: a „képes olvasás” nem elidegeníti, hanem olvasáshoz szoktatja a gyereket, és normális, hogyha neki meg kell vívnia a könyvek betűrengetegével (mert mondjuk már 3. osztályban A Pál utcai fiúkat nyomják neki kötelező olvasmányként – sic!), akkor köszöni, ebből inkább nem kér. És nem is lusta – csak gyerek. Az oktatási folyamatba bedarált gyerekeket tanítók meg elfeledkeznek arról, hogy az óvodáskorban még javasolt képeskönyvek után csak a nagy semmit kapják irodalomként kezükbe a gyerekek, hiszen a tankönyvek lapjain kívül már egyáltalán nem találkoznak képes szöveggel – aki tud olvasni, az már egész könyves szövegeket kap feladatul (és értelemszerű, hogy beletörik a bicskája, és meg is utálja egy-kettőre az egész olvasási cécót). A képregények emígy éppenséggel lehetnének közvetítők is a nagyobb, nehezebb olvasnivalók irányába. De míg az oktatásban nem történik szemléletváltás, addig a gyerekek képregény-olvasása mindig is „bűnös dolog” lesz: az ilyen újság, könyv pedig elkobozni való marad.

Természetesen van egy másik vetülete is e kérdésnek, nevesen a minőségi vonzat. Ugyanis a jelen forgalomban a gyerekek számára készült, illetve hozzáférhető képregények irodalmi, poétikai értéke nagyon is kérdéses. Egyrészt alig van hazai eredetű termék – magyar gyerek-képregényhős jelenleg éppen egy sincs a kínálatban. Persze nagyon jó, hogy magyarul is olvasható minden globalizációs hős kalandja – nekem speciel Garfield a kedvencem (mondjuk, nem is igazán gyerekeknek szól, mégis leginkább ők olvassák) – de a kötelezően letudott Mickey egér és társai, a Batman – Superman – Pókember triumvirátus meg a Star Wars végtelenített történetfolyamai mellett nincsenek kiugró figurák, füzetek. Ezzel együtt természetesen mindegyiknek megvan a maga rajongótábora. És a gyerekek élvezettel olvassák – a képregény amerikai változatát! (A pozitív érzelmi viszonyulás csodáiról elvben minden pedagógus hallott – a gyakorlatban többnyire ez sem működik.) Mert ahogyan a tanítók, tanárok sem kizárólag Thomas Mannt, Tolsztojt meg Proustot olvasnak, úgy engedtessék meg a gyereknek is, hadd olvasson olyat is, amit élvez. (És az abszolút konzervatívoknak annyit még, hogy e sajtóproduktumok még úgy-ahogy legalább ellenőrizhetők, szemben az interneten áradó hatalmas mennyiségű, esetleg nagyon is kétes/kényes kép- és szöveganyaggal.) Éppen a nagyon is jelentős olvasótábor miatt kellenének minden szempontból jó minőségű, sokkal szélesebb tematikai, grafikai spektrumon mozgó, klasszikus és formabontó képregények is a piacon. Miért ne állhatnánk, minőségi szinten, a belgák mellé képregény ügyében? (Lásd Asterix, Tintin és a többiek európai mércével mért sikertörténetét.)

Az Athenaeum 2000 Kiadó Mangattack sorozatcím alá besorolt képregényei közül a Házi ninján 10+ a korosztályos besorolás, a Dramaconon és a Bizenghaston 13+, a Földfény borítóján mindjárt gyerekek is láthatók, a hátlapon szintén 13+ a jelölés: a sorozatok mindenképpen gyerekkorú olvasóközönséget céloznak meg. Az Éjféli operán 16+ a jelölés, a Nyári srácok címében ígér (majdnem) kamaszkalandokat. Jogos tehát, hogy némi pillantást vessünk a hat kötetre, mégiscsak ifjúsági irodalom kategória – vagy legalább valami hozzá hasonló a megszólítás. Az eredeti japán mangákról alapvetően tudjuk, hogy olyan elképesztő mennyiségben jelennek meg, olyan tematikai és formai gazdagság jellemzi őket, amelyiknek csak felszíni rétegeit véljük ismerni; hatalmas és gazdag háttérirodalommal a kultúra külön, szuverén ágát jelentik. És alig vártuk már, hogy végre egy-két morzsa magyarul is hozzáférhető legyen, mert a mangának tényleg vannak műfaji klasszikusai, akikre oda kellene figyelnünk. (Lásd a pillanatnyi egész estés animé kínálatot: Mijazaki Hajao gyönyörű munkáit, a Chirio Szellemországbant vagy A vándorló palotát, nagyobbaknak az Akirát vagy a Ghost in the Shellt; bár önálló filmalkotások, de mindegyiküknek köze van a mangához).

A magyar képregénykultúra ugyanakkor nincsen azon a szinten, hogy megengedhessük magunknak, ne a gyökereknél, a nagyokkal kezdjünk, mert ha már van mérce, vannak szempontok, etalonok, egyáltalán bármiféle hivatkozási, tájékozódási pont, akkor lehet továbblépni. A Mangattack köteteivel még csak nem is az „eredeti” mangákat kapjuk kézhez, hanem azok amerikanizált változatait. Ez természetesen még nem értékítélet, esetleg éppen jól is lehetett volna válogatni – bár még mindig érthetetlen, miért Amerikával kellett kezdeni a magyarok elmangásítását –, de kifejezetten lebutított, egyenesen dühítően banális képregényekkel indította meg támadását a kiadó. Ugyan a kötetekhez készült szórólapokon nemcsak a célközönség életkorát, hanem nemét is feltüntetik, sőt besorolás címszó alatt megtudhatjuk, éppen milyen jellegű képpel-szöveggel lesz dolgunk: „inkább nőknek” „vidám érzelmes”; „inkább férfiaknak” „vidám-akció”, „vidám-érzelmes”, „sci-fi” és „férfi-nőnek” „akció-horror” és „fantasy”. A sci-fi besorolású Földfénynek még jó is a története: 2068-ban, a Holdkolónián játszódik, főhőse egy 15 éves fiú, aki először jár a Holdon.

Amolyan 007-es felütéssel, külön epizóddal indul (amelyben mindjárt meg is hal három gyerek – mondjuk ez nem igazán szokványos a gyerekirodalomban), aztán pergő ritmusban, több cselekményszálon sorjáznak Damon beilleszkedési problémái (erőszakoskodó riválissal, halálos beavatási csapdával és persze finom szerelmi szállal) és a kolónia vezetésével megbízott apja gazdasági-politikai manőverei – és a kötet végén meglepő csavarral a terroristákat illetően. (Nemcsak ennek, a többi öt kötetnek is lesznek folytatásai, a reklám szerint). Ebben a könyvben a rajzok is emberiek, élvezhetők, az oldalak tiszták, átláthatók, nem akadályozzák az olvasást (mert pl. az Éjféli opera hegylakó-koppintásának kusza vonalvezetése lehet nagyon művészi, de élvezhetetlenné is teszi az olvasást); a Földfény minden értelemben olvasható és élvezhető gyerekkönyv. Természetesen nem követelmény e kötetekkel szemben, hogy a gyerekirodalom vélt szabályainak megfeleljenek (már ha van bármiféle szabály – mert legfeljebb az állapítható meg adott könyvről, hogy annak milyen szintű befogadása prognosztizálható az eddig megjelent művek és az olvasóközönség ismeretében; meg esetleg az, hogy kb. hol helyezkedik el azon a bizonyos olcsó ponyva – szépirodalom skálán). De abban a pillanatban, hogy a célközönséget gyerekkorúnak képzeli el a kiadó, mégis óhatatlan, hogy önkéntelenül is, de magára vegyen bizonyos felelősséget a kiadott mű minőségét illetően. Mégcsak nem is azzal van baj, hogy a fent említett sci-fin kívül olcsó kis „vidám-érzelmes”, rózsaszín történeteket kínálnak e könyvecskék (függetlenül attól, hogy éppen fiúnak ajánlják egyik-másikat): cselekmény majdnem semmi bennük (esetleg a fantasyban némi szellemeskedés), motiválatlanok a fordulatok, sok a lelkizés, laposak a párbeszédek („rajongói vélemény”: „de jó light mangácska”).

A gyerekkorú olvasó elsősorban történeteket, narratívát keres a szövegben, számára kizárólag az az érdekes, ha történik valami/bármi. A mangák alapvető lassúsága természetesen nem a narratíva ellenében dolgozik, hanem éppen annak érdekében: a nyugodt, ráérős (kép)mesélés olyan logikai kapcsolatokat, asszociációs folyamatokat indíthat be, amelyre nálunk nincsen példa. Jelen képregény-könyvekkel az a gond, hogy európai hagyományban gyökerező szituációkat fordítanak le a mangák nyelvére, de ennek globalizációs-amerikai eredménye egy kellően erős narratív háttér és igényes, jó grafika nélküli, X kategóriás szórakozást nyújtó sorozat. Bizenghast hajas baba-figuráinak szellem-felszabadítási akciójáról nehéz eldönteni, mennyi bennük a direkt rémisztgetés, és mennyi az, ami elengedhetetlenül szükséges némi miliő kialakításához, de az „Ez a szerelem, Dinah. Nem mindig van értelme” szintű szövegek eleve nevetségessé teszik a történéseket. A Dramacon szimpla szerelmi sztori egy kis anime-találkozós háttérrel. A Nyári srácok amolyan amerikai pités képfolyam (még mindig nem vagyunk túl rajta?), benne egy kis apa-traumával.

Ám legyenek ilyenek is, e szappanopera szintű szövegeket sokan olvassák, tehát sokat lehet rajtuk keresni. De mintha itt mulatós nótákkal akarnának megtanítani operát élvezni: értékes, jó mangák helyett megint valamiféle szimulákrumot kaptunk. Az meg külön pikantériája a jelenségnek, hogy e silány munkákat látva nemhogy csökkenne, de növekszik is a gyerekek képregényolvasásával szembeni ellenérzése az őket nevelőknek, mert a Mangattack sorozat ismét csak az évtizedekig sulykolt értékrendszert erősítik, miszerint a képregény olcsó ponyva.

M. Alice LeGrow: Bizenghast
ford. Pap Zoltán – Sárközy Bence
Athenaeum 2000 Kiadó, 2007
192 oldal, 1490 Ft

Hans Steinbach: Éjféli opera
ford. Pap Zoltán – Sárközy Bence
Athenaeum 2000 Kiadó, 2007
192 oldal, 1490 Ft

Lovász Andrea
Új Könyvpiac
2007. július