Manga – a világot meghódító japán képregény

Manga – a világot meghódító japán képregény

Annak ellenére, hogy a japán képregény, a manga hazánkban szinte ismeretlen műfaj, máris számos félreértés és előítélet veszi körül. A továbbiakban ezt az elnevezést kizárólag a japán stílusú képregény szinonimájaként kívánom használni, elkülönítve a hentaitól és az animétől. A legtöbb félreértésre talán a hentai kifejezés ad okot. A hentai szó szerint abnormálist, perverzet jelent, de ma már általánosan elfogadott jelzője a rajzolt erotika, pontosabban a rajzolt szex minden formájának, a képregényektől a rajzfilmekig, a könnyedebb művektől egészen a kemény pornóig. Míg a japán társadalom (talán) képes ezt a jelenséget az őt megillető helyen kezelni, addig sajnos Nyugaton sokszor ezzel a rétegműfajjal azonosítják a manga egészét. Hasonló a helyzet az animével is. A kifejezés Japánban rajzfilmet, a világ többi részén japán stílusú rajzfilmet jelent, ám a hasonló rajztechnika miatt ezt is gyakran (és hibásan) manga néven illetik.

Manga – a közös tapasztalat.

Japán nem képregény-kedvelő ország.
Ez a kijelentés meglehetősen furcsának hathat, ha tudjuk, hogy a nyomtatott művek negyven százaléka mind a mai napig manga, és havonta több, mint százmillió manga-magazin lel gazdára, az önálló kötetekből pedig évente több, mint kilencezer cím kerül az olvasók elé .
Japán nem képregényt, Japán mangát olvas. A francia, vagy amerikai képregények rajongói tábora ugyanannyira kicsi, marginális közönség, mint a korai japánon kívüli otaku-közösségek, csak ők japán szavak helyett BD-t (Bande Dessigné, képregény, fr.), vagy amecomi-t (american comic, amerikai képregény) suttognak egymásnak.
A manga más: ma már talán nincs olyan japán, aki ne olvasna, vagy életében ne olvasott volna néhány kötetnyit. Az első olvasási élmény a mangához kötődik, s olvassák az iskolában, gimmnáziumokban, egyetemeken, sőt, akár felnőttként is. A manga beépült a társadalomba.

A manga születése

Habár a képregény, a „szekventált művészet” szinte egyidős az első barlangrajzokkal, és japán ágának elődeit kereshetjük a kora-középkortól ránk maradó illusztrált regénytekercsek, az emakik világában, a modern manga eredetének vizsgálatakor két, jóval későbbi „születésnapot” kell megemlítenünk. Az egyik a híres fametszetfestő, Hokuszai (1760-1849) nevéhez fűződik: ő volt az, aki grimaszokkal, vázlatokkal, apró rajzokkal teli jegyzetfüzeteinek (ld. illusztráció) címéül a manga szót választotta (1814). Firka, fordíthatnánk, ám a mesteri karikatúrák, a pár tusvonással is élethűvé varázsolt emberek, állatok, a néprajztudósi alapossággal lefestettet foglalkozások, szerszámok láttán megbizonyosodhatunk: csak az alkotói szerénység beszélhet itt firkákról.
Mindenesetre a kifejezés megmaradt, s amikor megjelentek Japánban az első amerikai karikatúrák, pár paneles gegek, természetes volt, hogy azokat (és csakhamar feltűnő japán társaikat) is mangának hívják.

Ekkor már beszélhetünk a mangáról, mint önálló műfajról, ám szükség volt még valakire. Ez a valaki pedig Tezuka Oszamu volt (1928-1989). Nála nagyobb hatású képregényalkotót keresve sem találhatnánk. Pályafutásának közel negyven éve alatt új stílusokat teremtett, régieket formált át, és szinte egymaga megteremtette azt, amit ma manga néven ismerünk.
Első műve, melyet tizenhét évesen publikált (Ma-csan naplója) még nem ütött el kortásai szokásos, négy képkockás újságmellékleteitől, de az azt követő Új kincses szigettel (1947) (ld. illusztráció), ezzel a formabontó, kétszázötven oldalas művel megalapozta a modern mangát (még ha a szerkesztői döntésnek engedve jelentősen meg is kellett vágnia a kiadott művet). Más alkotó talán ezzel is elégedett lett volna, de nem hiába nevezik Tezukát a „manga istenének”: újabb és újabb történetek kerülnek ki a keze alól, megalkotja a ma már szimbólummá vált Tecuvan Atomu-t (Vasöklű Atom, angolul Astro Boy); és a Szalagos lovaggal (Ribon no kishi, angolul Princess Knight) létrehozta a kifejezetten lányoknak, nőknek készülő képregények prototípusát. Rónin orvosa, Black Jack segítségével egyszerre szórakoztatott és nevelt (képzettségét tekintve ő maga is orvos volt); majd Mondd meg Adolfnak (Adorufu ni cugu, angolul Adolf) című művével, amely öt köteten át kísérte a világháború három Adolfjának sorsát (közülük az egyik maga Hitler) méltó keleti társat alkotva a Mausnak; s nem riadt vissza a filozófiai kérdések képkockába öntésétől sem (Tűzmadár (Hi no tori, Phoenix) (képet ld. lent), Buddha). Életműve több mint ötszáz címet, körülbelül 150.000 rajzolt képregényoldalt tesz ki, s akkor még nem beszéltünk a közel hatvan animációs filmjéről.

A manga tehát megszületett, és megállíthatatlanul terjedni kezdett – e cikk keretei között nincs is lehetőség, hogy akár csak felületesen is áttekintsük a tucatnyi irányzatot, a szerzők, kiadók, lapok százait, de szerencsére a manga történetéről angol nyelven is egyre több színvonalas kiadvány, monográfia lát napvilágot. A témát legjobban talán Frederik L. Schodt könyvei (Manga! Manga! és Dreamland Japan), illetve Paul Gravett Manga – Sixty Years of Japanese Comics című műve dolgozza fel.

Manga Japánon kívül

A japán képregény rövid időn belül meghódította a környező ázsiai országokat. Nem túlzás azt állítani, hogy mangát olvas Indonézia, Dél-Korea, Taivan, Thaiföld, de még Kína is. Igaz, főleg az utóbbi három esetben ez leginkább kalózfordítást jelent. Bár a fenti országokban létezik saját képregényipar, egyedi jellemvonásokkal, mégis, mára a manga stílusformáló erejét, a képregények egy részének „eljapánosodását” le sem lehetne tagadni.

Egészen más a helyzet (Nyugat-)Európában, és az Amerikai Egyesült államokban. Itt az áttörés lassabban zajlott: nem csak magát a műfajt, hanem a „normál” képregénytől eltérő felépítését is meg kellett ismertetni az olvasókkal. Ez utóbbi problémát jól példázza a tükrözés használata: az Akirát, Ótomo Kacuhiro több száz oldalas, posztapokaliptikus kultuszművét jelentősen átdolgozták: az angol nyelvű változathoz adaptálói gondosan tükrözték és átszínezték. Erre azért volt szükség, mert a japán jobbról balra, könyvet „hátulról előre” olvas, így az európai-amerikai képregényhez szokott szem elsőre belezavarodhat, amikor a képkockákat a megszokott sorrendben próbálná egybefűzni.
Ma már a legtöbb kiadó beéri egy figyelmeztetéssel, vagy egy magyarázó ábrával, de a tükrözés még nem kopott ki teljesen a gyakorlatból: több híres sorozat esetében magát a japán rajzolót kérik fel, alakítsa át művét a külföldi olvasók számára (bár közülük többen, például a Dragonball sorozatot jegyző Torijama Akira, ez ellen hevesen tiltakoznak).

Azonban mindez nem lett volna elég ahhoz, hogy a manga megvethesse a lábát. (Sőt, a kiadók megdöbbenve vették észre, hogy a közönség nagy része külön keresi az „eredeti”, tükrözés nélküli, igazi japán formátumot).
Az utóbbihoz a Frederik L. Schodt féle elkötelezett manga-misszionáriusok tevékenysége mellett több szerencsés körülmény összejátszására volt szükség. Egyrészt az első nagy animefilm-sikerek után rögtön megindult az érdeklődés a forrásművükként szolgáló képregények iránt is. Másrészt a világháló fejlődése egy érdekes jelenség, az úgynevezett scanlation megjelenését is magával hozta. Japánul tudó, japán filmekhez, képregényekhez hozzáférő rajongók internetes, online csoportokat alkotnak, azzal a céllal, hogy kedvenc műveiket szélesebb közönséggel is megismertessék. Animék esetében ezek a csoportok a film digitális kalózmásolatához feliratot készítenek (amely a hivatalos idegen (angol) nyelvű kiadást jóval megelőzi, és sokszor annál jobb színvonalú); míg a mangánál az eredeti képregényt lapbeolvasóval bescannelik (ez a scan-) ,majd lefordítják (translation, innen a –lation), és az eredeti szöveg helyébe beszerkesztik a lefordított feliratot. A mind tökéletesebb grafikai programok korában, s az egymásnak megfelelni kívánó, minőségre törekvő rajongói csoportok eredménye a mind jobb, és jobb színvonalú fordítás, mely az interneten villámgyorsan elterjed. A fenti csoportokban még mindig tapasztalható valamiféle romantikus, Robin Hood-i hozzáállás: amit tesznek, teljesen illegális, ezen munkájukat teljesen ingyen, lelkesedésből végzik, s ha az adott képregényt hivatalosan is kiadják, ők leveszik a nyilvános helyről elérhető fájlokat, s az érdeklődőket az adott kiadóhoz igazítják.

Míg az amerikai képregény- és lemezipar mindent megtesz a hasonlóképpen terjedő internetes tartalmak ellen, addig a scanlatorok szinte szabadon tevékenykedhetnek. Egyrészt, a japán mangaipar számára még mindig elenyésző mennyiségű a külföldi exportból befolyó haszon, így nem éri meg neki e csoportok ellehetetlenítése, másrészt maguk a külföldi kiadók is igyekeznek inkább kihasználni, mintsem megszüntetni ezt a rajongói tevékenységet. „Inkább hízelgő, mint fenyegető”- nyilatkozott például Steve Kleckner, az egyik legnagyobb amerikai mangakiadó, a Tokyopop alelnöke, majd később hozzáteszi: „És különben is, ha azon veszed észre magad, hogy kétezer rajongó követel egy kötetet, amiről még csak nem is hallottál, jobban teszed, ha fogod magad, és megpróbálod beszerezni.” 2

Talán a legnehezebb dió a manga számára az amerikai képregénypiac meghódítása volt. A magába záródó, gyűjtők által uralt hagyományos amerikai képregények világába szinte lehetetlen volt bejutni: a képregényboltok legendás fanatikusai nem tűrték meg a „nagy szemeket, kis szájakat”. Így hát a manga önkénytelenül is olyan helyen tűnt fel, ahol viszont a comicsnak nem volt bejárása: a hagyományos könyvesboltok polcain. Így sikerülhetett az a mangának, ami oly sokáig sem az amerikai, sem az európai képregénynek nem: az új olvasók bevonása. Itt a legjelentősebb talán a lányolvasók számának ugrásszerű növekedése – habár a piac több mint hetven százalékát még Japánban is a fiúknak-férfiaknak készült képregények uralják 3, ez az arány sokkal kedvezőtlenebb volt az említett két piacon – egészen a mangák megjelenéséig.

A hódítás sikeres volt: az alig pár éve is ritka különcnek számító mangarajongók mára hétköznapi jelenségnek számítanak, és a rajongásuk tárgya biztosan megvetette a lábát az európai és amerikai piacon. A fent említett Tokyopop kiadó például évente közel félezer kötetet jegyez, újból mangakiadásra adja a fejét több nagy amerikai kiadó, s egyesek szerint a francia piac 2004-es, közel 20%-os növekedése is szorosan összefügg a mangák népszerűvé válásával (ugyanebben az évben a képregénynagyhatalomnak számító Franciaországban 35%-ra emelkedett a japán-koreai képregények piaci részesedése) 4.

A manga népszerűsége idővel óriási változásokat idézett elő a képregényben, mint képzőművészeti formában is. Noha egyes alkotók, mint például a Sin City-t is jegyző Frank Miller már évtizedek óta tisztelik a műfaj keleti ágát, s technikákat is merítenek belőle, sokáig tartotta magát a hiedelem, miszerint mangát csak japánok képesek rajzolni. Ezt látszott illusztrálni az is, hogy a mégis kiadásra kerülő „amerikai mangák” többsége nem tűnt többnek, mint ügyetlen utánzásnak. Ám az olyan művekkel, mint például Adam Warren feldolgozása, a Dirty Pair, megtört a jég, s ma már több külföldi mangaka-t, mangarajzolót tarthatunk számon. Amíg a francia-belga piacon megjelentek a kollaborációk és önálló mozgalommá fejlődött a nouvelle manga, mely egyesíti a hagyományos, európai technikákat a mangával (e stílus képviselői közül leginkább az alapító, Frédéric Boilet (ld. előző illusztráció) nevét érdemes kiemelni), addig Németországban egyre több, németek által rajzolt sorozat lát napvilágot a japán stílusú mangamagazinokban. Ugyanakkor az amerikai comics is átalalakul: nem csak a hagyományos képregények kezdenek „eljapánosodni” (hiszen mind a közönség, mind a fiatal rajzolók életében egyre meghatározóbb tényezővé válik az anime és a manga), de egyre több az olyan művész, aki képes a két, látszólag gyökeresen eltérő elbeszélés- és rajzmódszert egyesíteni. Míg például Pop Mhan a Spyboyban remekül ötvözi a tipikus mangaelemeket a tipikus amerikai panelekkel, addig David Mack Kabuki (ld. ilusztráció) című sorozatában már darabjaikra töri mindkettőt, hogy a szilánkokból valami teljesen mást, teljesen újat állítson össze.

A manga Magyarországon

Habár léteztek különféle próbálkozások, a mangának mindezidáig nem sikerült megvetnie a lábát idehaza. Ez a sokáig tetszhalott állapotban lévő magyar képregényvilág mellett alapvetően három, egymáshoz szorosan kapcsolódó okra vezethető vissza. Az egyik ok a már a bevezetőben is említett manga=pornóképregény sztereotípia. Ezt különféle számítástechnikai és képregény-folyóiratokban megjelenő „mangaképek”, valamint valódi pornográf kiadványok alapozták meg, és ezt az előítéletet előszeretettel lovagolta meg a hazai bulvármédia is – egy rajzfilmet, képregényt olvasó fiatal nem lenne hír. Hasonló a helyzet a rajzfilmek megítélésével is – az ORTT néhány vitatható döntésének hála sikerült elhitetni a nézőkkel, hogy a japán képregény és film túlzott aggresszivitásával megrontja az ifjúságot. Szerencsére az animéknek, úgy tűnik, sikerült az áttörés: már nem csak filmfesztiválok különlegességeként láthatjuk őket a mozivásznakon, hanem a különféle tévécsatornák műsoraiban is egyre gyakoribb vendégek. A mangának nehezebb dolga van, hiszen saját vásárlóival is meg kell küzdenie. Míg a „klasszikus” képregényközönség tagjainak az első élmény szinte mindig a papíralapú képregény volt, addig a „mangások” többsége a scanlationok segítségével ismerkedett meg a műfajjal. Úgy látszik tehát, hogy nincsen meg az a vásárlói magatartás, amely az ingyenesen beszerezhető illegális másolattal szemben támogatná a magyar nyelvű, nyomtatott műveket.

Szerencsére a helyzet valójában nem ennyire komor. A manga.hu internetes oldal már hosszú évek óta közös pont a japán képregény rajongóinak életében, s 2003-ban megalapult a Magyar Anime Társaság (MAT), melynek ugyan fő profilját a rajzfilmek képezik, de a manga sorsát is a szívükön viselik.
S a hazai képregénypiac megélénkülésével valami mozgolódni kezdett a manga háza táján is. A nemrég megnyílt képregényboltokban megjelentek a manga után érdeklődő vásárlók, s habár a két tábor (nyugati és japán képregények) közti szakadék sajnos létezik, a MAT már képviseltette magát az első Magyar Képregényfesztiválon, s talán hamarosan eljön az az idő, amikor újra magyar nyelvű mangakiadványt foghatunk a kezünkbe.

A manga, mint a japán kultúra zászlóshajója.

A képregény több szempontból is ideális a japán nyelv, kultúra iránt érdeklődők számára. A kandzsikkal, a kínai írásjelekkel való ismerkedés még maguknak a japánokak is több éven át tartó folyamat, ezért a fiataloknak szóló képregényeket, a könnyebb olvashatóság érdekében ellátják ún. rubival, ami a kínai írásjelek fölé nyomtatott egyszerűbb szótagírás. Ez, lerövíditve a szótározás idejét, jelentősen felgyorsítja az idegenajkú olvasó olvasási sebességét, s mivel az írott szöveget megvezeti, kiegészíti, sőt, adott esetben helyettesítheti is a rajz, az első valódi japán olvasásélményhez juttathatja a nyelvtanulót.

A képregény a haladó diáknak is hasznos olvasmány: más művészeti ág – beleértve talán a tömegkommunikációs eszközöket is – nem képes olyan gyorsan reagálni az élő nyelv változásaira, mint a képregény: a havonta készülő újabb és újabb epizódok híven tükrözik az aktuális nyelvi divatokat, s mindemellett maga a képregény, mint műfaj is előnyben részesíti a rövidített, standard írott nyelvtől eltérő, beszédközelibb közlési formákat.

Paradox módon a növekvő népszerűség pontosan a fent részletezett előnyök ellen dolgozik. Az angol, német, francia olvasók most már válogathatnak a lefordított művek között, s a scanlationok nagy száma miatt az idegen nyelven való olvasás igénye is jelentősen csökken.

Különösen igaz ez a magyar olvasók esetében: az eredeti japán mangák beszerzése költséges vállalkozás, így hát be kell érniük az angol, német, francia, olasz kiadásokkal, esetleg az interneten terjengő fordításokkal.

Mégis, ha a manga elveszti nyelvi közvetítőszerepét, megmaradnak a képek: s kevés olyan művészeti forma van, amely ennyire közérthetően közvetítené a kultúrát, szó szerint bepillantást engedve a japánok életébe.

jegyzetek:
1. Nakao Harujuki: Mangaszangjóron. – A mangaipar elmélete, Csikuma Sobó, 2004
2. Manga Nation: No longer an obscure cult art form, Japanese comics are becoming as American as apuru pai. Jeff Yang, 2004
3. Manga – Sixty Years of Japanese Comics Paul Gravett, HarperCollins, 2004
4. Bande dessinée : 2004 année de la concentration Gilles Ratier 2004

Oroszlány Balázs
Országos Közoktatási Intézet – 3 I Akadémia – Gyula, 2004 (konferenciakötet)
www.oki.hu
2005