Kingdom Come

Jöjjön el a Te országod

Mark Waid profetikus víziói Alex Ross hiperrealista tolmácsolásában elvezetnek minket az emberiség nem túl távoli jövőjébe, ahol a múlt hősei kilátástalannak tűnő harcot folytatnak azért, hogy ismét megtöltsék tartalommal azokat a fogalmakat, melyekben egykor oly vakon hittek: igazság, igazságosság és emberségesség.

Abban a korban járunk, amikor a Földet benépesítik az egykori szuperhősök és szupergonoszok utódai. Számuk drasztikusan megemelkedett, és harcuk többé nem a jó és gonosz harca, hanem pusztán céltalan unaloműzés. Abban a korban járunk, amikor az Igazság Ligájának egykori héroszai saját elefántcsonttornyaikba bújva szemlélik, miként korcsosul el az a világ, melynek védelmére egykoron felesküdtek. Amikor azonban egy nukleáris tragédia a pusztulásba sodorja egész Kansast, újra elérkezettnek látják az időt, hogy csapatot toborozzanak közös céljuk elérése érdekében: megállítani a természetfeletti erővel rendelkező lények fékevesztett tombolását.

A történet két szálon fut folyamatosan. Az egyik főszereplője egy Norman McCay nevű hitét vesztett, látomásoktól gyötört lelkipásztor, akit egy nap felkeres az Úr angyala (Spectre), és utazásra invitálja: legyen tanúja a közelgő végítéletnek. Ettől kezdve ők ketten – McCay álmai által vezérelve – utaznak a sorsdöntő események között és próbálják megérteni azokat, remélve, hogy megakadályozhatják a szörnyű véget.

A másik fő szál központi alakja Superman. De nem az a Superman, akit mi megismerhettünk. A világtól visszavonultan él, miután elvesztette szeretteit, és kívülállónak érzi magát az emberek között. Mark Waid Supermanje már ekkor magán viseli, azokat a karekterisztikákat, amelyek közel nyolc év múltán, olyan félelmetessé teszik J. M. Staczinsky Hyperionját a Supreme Powerben. Egy földönkívüli, aki tisztában van saját mérhetetlen hatalmával, és akinek nem parancsolhat senki és semmi. Ékes példája ennek, amikor Csodanő megpróbálja felrázni ernyedtségéből („Nem élhetsz örökös elszigeteltségben!”), azt ekképpen reagálja le: „Én vagyok Superman. Bármit megtehetek.” Megtagadja korábbi emberi énjét (Megtiltja, hogy Clarknak hívják), és önkéntes száműzetésbe vonul, hogy belső démonaival és gyötrő önvádjával magára maradhasson.
A kansasi tragédia azonban őt is oly mértékben megrázza, hogy úgy érzi, a világnak szüksége van rá és a „régi iskola” hőseire. Leginkább azonban mégis a bűntudat hajtja, az események miatt jórészt saját korábbi gyávaságát és meghunyászkodását tartja hibásnak. Csodanővel az oldalán újraszervezi az Igazság Ligát, és megkezdik elkeseredett küzdelmüket a jövő nemzedékével, akikkel megpróbálják megértetni, mi az igazság és igazságosság értelme. Jó páran beállnak melléjük, ám a nagy többség makacsul szembehelyezkedik a múlt értékeivel, és csak a pusztítást és saját (relatíve) isteni mivoltának kiteljesedését tartja csupán szem előtt.

Mindeközben a természetfeletti képességek nélküli emberek is érzik, hogy a háború a küszöbön áll. Háború emberek és félistenek között, de még inkább háború az Értékes és a Sivár között. (Erről is szól a mű: Miképp lehet úgy változni, úgy alkalmazkodni a jövő kihívásaihoz, hogy a múlt értékeit nem veszítjük el szem elől?) Az emberek is összefognak hát, és Lex Luthor vezetésével megalakítják a Szabad Emberiségért Frontot (Mankind Liberation Front), és szövetségest is találnak titkos terveikhez a szuperember-társadalom ellen, nem mást, mint a DC univerzum legemberibb szuperhősét, Batmant.
Az utolsó összecsapás tehát elkerülhetetlen, mindenkinek számot kell vetni a múltjával és jövőjével, Norman McCaynek pedig ítélkeznie kell, talán saját maga felett is.

A képregényen az első kockától az utolsóig meglátszik, hogy értő kezekbe került. Mark Waid története csak úgy mezítlábasan is megállná a helyét, de azáltal, hogy a héroszok csatáját McCay szemén keresztül láttatja, sokkal emberközelibbé teszi a történéseket, és az olvasó nem egyszer úgy érzi, mintha maga is titkos tanúságtételre esküdött volna fel. A történet kellően izgalmas és elgondolkodtató egyszerre, nincsenek benne felesleges üresjáratok és az újabb és újabb csavarok óraműpontossággal érkeznek. A vége ugyan nagyon amerikai és patetikus, sőt az epilógust még kifejezetten nyálasnak is mondanám, de ez nem von le semmit a történet érdemeiből. (Igazából engem is csak ötödszöri olvasásra kezdett zavarni.)

A kitűnő meseszövést semmi más nem támaszthatná alá jobban, mint Alex Ross meseszép festményei. Aki már valaha látott Ross által illusztrált képregényt, az tudja miről beszélek, akit pedig eddig elkerült ez a szerencse, az pótoljon mihamarabb! Tudása legjavát hozza a Kingdom Come-ban, talán csak a nemrég indult Justice című sorozat az, amiben ismét ennyire megtölti élettel fotórealisztikus alakjait. Minden él és mozog a képeken, minden kézzelfogható, aprólékosan kidolgozott.
Külcsín és belbecs tökéletes ötvözése ez a történet, melyet bátran tudok ajánlani kezdőknek és haladóknak egyaránt. Mivel a kiadvány a DC Elseworlds sorozatába tartozik, így nem szükségesek hozzá különösebb előtanulmányok a szereplőkről, a történet kerek egész, és nem kell a megértéséhez kisebb könyvtárakat átbújni. A Kingdom Come egyetlen (közvetett) hátrányaként pusztán az említhető, hogy nem bírtak ellenállni a kísértésnek, és elkészítették a folytatását Kingdom címmel, ami méltatlan a nagy előd híréhez. Ez viszont ne befolyásoljon senkit abban, hogy elolvassa eme ragyogó történetet a hőskor alkonyáról és az új hajnalról!

Árva-Szabó Péter
Panel 1. szám
2006. március