A Csodálatos Pókember – Filmkritikák

Prae.hu

Ki az igazi Pókember?

[toc](Dani Áron) A Pókember 3 alaposan rányomta a bélyegét Sam Raimi trilógiájára, noha az összkép korántsem volt olyan katasztrofális, mint a dramaturgiai problémákkal küszködő záródarab fogadtatása. A kritikai kudarc azonban nem a széria kifulladását jelezte, hanem azt, hogy Raimi elfáradt: hiába volt megkérdőjelezhetetlen a figura iránti szeretete, nem tudott már mit hozzáadni. Váltani kellett.

Az első rész bemutatásakor Raimi személye egy szuper-produkció élére meglepő döntésnek hatott, mert addig csak a horror és trash-filmek rajongóinak mondott valamit a neve, egyéb zsánerfilmjei észrevétlenek maradtak a nagyközönség előtt (nem hozták be az árukat). Ami mégis alkalmassá tette őt a Pókember megrendezésére, az az akkoriban egyedülálló vizuális látásmódja és a Pókember iránti rajongása volt. A Raimi-trilógia végül világszerte 2,5 milliárd dollárt termelt, így a stúdiónak kezdetben esze ágában sem állt meneszteni a jól bejáratott szereplő- és alkotógárdát, de az előkészítés munkálatai annyira elhúzódtak, hogy a Sony nem várhatott tovább: ha 2012-ig nem állnak elő egy újabb Pók-kalanddal, búcsút mondhatnak a legjövedelmezőbb franchise-uknak, mivel a jogok ekkor visszaszállnak a Marvelhez.

Ki tudja, milyen göröngyös úton, de a reboot élére az 500 nap nyárral debütáló Marc Webb került, akinek ez az üdítő francia új hullámos utózönge volt az egyetlen nagyjátékfilmes rendezés eddig, így valójában nem igazán lehetett tudni, hogy Webb a széles közönséghez szóló nyári pop-corn parádéban is megállja-e a helyét. Az eredmény megnyugtató, bizonyos szempontból pedig túlszárnyalja az újrázás árnyékában röpke 5 év alatt klasszikussá vénült Pókember trilógiát, de van, amiben vereséget szenved.

A csodálatos pókember túl konvencionális és túlságosan is ismerős mederben csordogál ahhoz, hogy kiemelkedjen az egynyári nyalánkságok közül, újranézni is valószínűleg csak akkor fogjuk, amikor jön a második és a harmadik rész. Sam Raimi, Zack Snyder, Christopher Nolan vagy Bryan Singer olyan szuperhős-filmeket rendeztek, amik bár megfeleltek a stúdiók, ergo a feltételezett nagyközönség igényeinek, mégsem vesztették el egyéniségüket. Az új Pókemberben eddig soha nem látott mennyiségű hálóhintázást kapunk, rengeteg jó színészt, akik még jól is játszanak, esetlen, megmosolyogtató fiatalokat, és egy korrekt, de semmivel sem több eredettörténetet, viszont nem érezni, hogy egy igazi egyéniség munkálkodott volna mindezeken – persze, javára legyen mondva, hogy ez a film legnagyobb hibája.

A csodálatos pókembernek nincsen saját hangja, és ezt érthetjük szó szerint is: nagyon hiányzik egy erőteljes főtéma, ami mindig felcsendül, mikor a hálószövő akcióba lép, vagy csókra hunyja a szemét. James Horner zenéje messze elmarad Danny Elfman egykori főmotívumaitól, bármikor bevágható egy másik nyári produkció alá, az pedig még csak tovább ront az összképen, hogy néha hajaz is a klasszikus filmzenére, de csak nagyon halvány utánérzete annak is.

A filmre szerencsére ez nem igaz, minden jellemtelensége és jellegtelensége ellenére nagyon is egyben van, és habár nem tudni, hogy a készítők mennyire nagy képregény-fanatikusok valójában, az biztos, hogy Nolan-féle mélységekig kiismerték a karaktert, és kikacsintások helyett konkrét elemeket vesznek át az 50 éve futó képregényfolyamból. Raimi Pókemberében is volt Flash Thompson, Curt Connors, George vagy Gwen Stacy, de valami miatt még nem engedték őket egy az egyben adaptálni, a hálóvető ábrázolása pedig például szóba sem jöhetett – ma már ez sem akadály, mivel több szuperhős-mozi is bizonyította már, hogy a közönség nem teljesen hülye.

Képregényes vonatkozásban azonban ennek ellenére is furcsa hibrid A csodálatos pókember, és talán ez a legizgalmasabb aspektusa – viszont csak a képregényes köröket izgatja, az egyszeri néző ezekről mit sem tudhat.

A The Amazing Spider-Man című széria a Pókember első, még ma is futó sorozata, amit csak klasszikus Pókembernek szokás nevezni. Az új film viszont címével ellentétben mégsem ebből merít a legtöbbet, hanem egy, a 2000-es évek elején, The Ultimate Spider-Man címen indított alternatív sorozatból, ahol Peter ismét középiskolás, míg a klasszikus verzió szerint már a 30-as éveiben jár. Sam Raimi a klasszikus vonalat képviselte, bár az első és a második részből teljesen kihagyta Peter Parker első szerelmét, Gwen Stacyt – ez pedig az Ultimate hatását jelzi, ahol eleinte ugyancsak nem ismerünk semmilyen szőke szépséget. Minden más azonban a klasszikus Pókember szeretetét látszik tükrözni: a Harry-féle barátság, a főgonoszok és az eredettörténetek, no és nem legutolsó sorban a Hírharsona szerkesztősége. A Marc Webb-féle újrázás a klasszikus első szerelemmel indít (bár valójában előtte még beköszöntött egy rövid románc Betty Branttel is, amit a Raimi-trilógia – mint sok mindent mást is -, utalások szintjén jelez csak), ezt leszámítva viszont egy hamisítatlan Ultimate Pókembert kapunk, aki sokkal inkább a fiatalok igényeihez van igazítva, mindig belőtt kócos séróval és deszkás öltözékkel. A film úgy csűri-csavarja az Ultimate-univerzum elemeit, hogy magam is alig tudom összeszedni, mit honnan? A szülők által megálmodott mindent meggyógyító biocsoda például a képregényben nem a Gyík születéséhez, hanem Venoméhoz vezetett. Miként az Ultimate, úgy az új film is igyekszik még inkább a realitások talaján mozogni – bár ez sokkal inkább Nolan Sötét Lovagjának a hozadéka. A szülők eltűnése viszont nem egy túl sarkalatos pontja egyik Pók-univerzumnak sem, de ha már frissíteni kellett az eredetsztorit, ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. A képregényekben nem véletlenül maradt súlytalan ez a problémakör, mivel a hősök múltjában rendszerint akkor kezdenek el turkálni, amikor kifogynak az ötletekből (lásd a Pókember 3-at, ahol kiderül, hogy valójában más ölte meg Ben bácsit).

Ezúttal azonban jól sült el a dolog. Bár a flashbackek kapkodósak, megalapoznak nekünk egy totálisan magányos, kívülálló és zárkózott Peter Parkert. Azért nagy szerencse ez, mert Andrew Garfield kiélheti magát, és hiába szerettem a gyakran felszínre buggyanó nyáltenger ellenére is Tobey Maguire-t, Garfield Pókembere egyszerűen jobb. Szélesebb skálán mozog, több tere van, ugyanolyan magának való, de nem olyan pojáca, és még Sony telefonja is van! Garfield lényegében a hátán hordja az egész filmet, és az egyéniség, amit hiányolok a filmből, rajta keresztül mégis utat tört magának.

Marc Webb első Pókember-moziját behatárolta a kötelező eredettörténet követelésének teljesítése, amit sikerrel kipipálhat, és a második résszel bizonyíthatja majd, hogy nem csak egy, a „független stúdiófilmek” világából jött biztoskezű iparos. Három dologra vagyunk most kíváncsiak. Az első, hogy ki lesz az új antagonista, és hogy a kinézetén kívül lesz-e benne bármi érdekes, mert most nem volt. A másik, hogy miként varrják tovább a szálakat, konkrétan a most még csak említés szintjén előkerült Osborn-família, és az előző trilógiában már tökéletesre csiszolt, de most még csak címfeliratokban feltűnt Hírharsona, és annak hírhedt tulajdonosa, J. Jonah Jameson történetét. És a legfontosabb, hogy vajon mernek-e lépni egy nagyot, behozni a vörös szerelmet, és a szőkét lelökni egy hídról. A Pókember-mítosz legmeghatározóbb momentuma ugyanis már régóta nem Ben bácsi halála, hanem az, hogy a hős megtalálja a tökéletes nőt, és azután elveszíti. (Prae.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11