Gyilkossághoz öltözve (Sam Mendes: A kárhozat útja)

Zsánerfilmet csinálni divat, de továbbmegyek. Mert eszembe jutott egy toposz: “milyen jól van megcsinálva”, akkor szokták mondani, rögtön egy “de” után, ha a mozimû dramaturgiai gyengeségeirõl akarják átterelni a figyelmet a kivitelezés profizmusára. Megengedhetetlenül hirtelenkedünk, ha azt állítjuk, hogy az elõbbi invenció, az utóbbi pedig pénz kérdése. Ez a jól megcsináltság talán valamiféle képi hitelességet jelent, hogy a mûanyagból és fémépítõbõl készített marslakó pont úgy viselkedik a vásznon, mint az életben, na jó, akkor a fehér cápa.

Az Amerikai szépség Oscarokkal körbelõtt rendezõjének második, látványosan nagyigényû dolgozata gengszterfilm, már ami a zsánert illeti. Amúgy egy fiú és egy apa története, ami éppen csak hogy elkezdõdik, aztán véget is ér, ám addig sok vér folyik le az Illinois folyón. Sõt, két fiú, két apa és kétszer annyi vér.

Chicagóban

járunk, meg a környékén, pont amikor zeng az ég, Al Capone városlása és a szesztilalom idején, szóval a sûrûjében. Maffiázni Amerikában nemzeti sport, nemzeti válogatottak ûzik: szervezeteik etnikai alapon talpaltak, tudja ezt mindenki. Ezúttal írek a dolgozók, kisebb torzsalkodások mellett az üzletük megyeget, Paul Newman az öreg fõnök, valóban nagyszerû, de hát õ egy zseni, különben sem emlékszik már senki se rá, hogy amikor indult, rossz nyelvek csak a szõke, kék szemû Marlon Brandót látták benne, ha szabad itt ejteni egy képzavart. Azért emlegetjük, mert Mendes nyilván direkt csinálja, de minden gesztusa annyira keresett, hogy kénytelenek vagyunk e keresettségben keresni a lényeget. Hopp, itt is van.

Ez addig, míg személyekben, beállításokban jelenik meg, tulajdonképpen szórakoztató, ám a forgatókönyv szerves részeként határozottan bosszantó. Ne kerülgessük a forró kását, ki kell azt mondani, hogy A kárhozat útjánaktörténete lejárt szavatossági idejû panelokból van összerakva. Ha az egészrõl lehámozható lenne a kiszerelés, nem nagyon maradna min ugrálni.

Az ír dolgozók dolgoznak, nyilvánvalóan a szesziparban, és családi életet élnek. Az úgy megy, hogy Tom Hanks korán elárvult fiúcska, reménytelenül kóborol az utcán, ám hamar befogadja a “család”, a keresztapa sajátjaként neveli föl, és így hivatásbéli elõrejutása is biztosított. Emlékezzünk egy pillanatra a

Puzo-Coppola

istállóból elénk vezetett Keresztapa egyik fõszereplõjére, Tom Hagenre, leginkább azért, hogy ne kelljen tovább mesélnem ezt a filmet, hiszen az egyfelõl illetlenség, másfelõl unnám. Nos, ez a jó Tom egy korán árvaságra jutott, beteg kisfiú volt, aki reménytelenül kódorgott az utcán, mígnem befogadta a “család”, a Don sajátjaként nevelte, és így hivatalában a lehetõ legmagasabb grádicsig jutott, és õ is ír volt persze (és Tom is, mint Hanks, ha ez számít).

Nincs ezzel különösebb probléma, Mendes – aki egy képregénybõl dolgozott – hallatlan lelki nyugalommal, hol finoman, hol durvábban tologatja ide-oda mozijában a mûfaji kliséket, kötelezõ dramaturgiai gyakorlatokat. Hogy Al Capone nem jelenik meg, csak egyszer futólag említi valaki (akinek egyáltalán szabad: Nitti, most nem mennék bele e mitológia kitalált és valóságos körözvényekben is szereplõ gyilkosainak földögcédulázásába) a keresztnevének közhasznú változatát, az mondjuk a finomabb dolgok közé tartozik a Jude Law által megformált bérgyilkos figurájával együtt, míg az öszszes többi a durvábbak közé.

A Hanks által az imént ismertetett okokból magasztalt Newmannek is van egy fia, a cégvezetés debilis várományosa, aki sötét, sikkasztás alapú üzelmeit titkolandó, Tom véletlenségbõl szemtanúságba keveredõ fiacskájának skalpjára ácsingózik, s ebbõl harc lesz, vérpatak.

Apák és fiúk, galambom, ez azért elég durva, bár az, hogy valami/valaki hajánál fogva elõrángatott, az adott körülmények között mérsékelten számít inzultáltnak, azt hiszem.

De tényleg nem ez a lényeg, hanem az, ahogy Mendes

a képregény-adaptációt

elképzeli, és azzal voltaképpen elégedettek is lehetünk. A hõsi kisfiú egy comixfüzetet cipel végig A kárhozat útján, és akkor is beletemetkezik, ha nem kéne, ezt én szívesen elhagytam volna. Abban sem kéne fenntartások nélkül egyetérteni az alkotóval, hogy a képregények csak és kizárólag szentimentálisak és nagyon buták lehetnek, de ha matematikailag vizsgáljuk állítását, alighanem mégis igaza van. A többin viszont keresve sem találhatni fogást.

Amit látunk, egy moziképregény, nem kis mûgonddal elkészítve, jóval kevésbé harsányan elõadva, mint eszmetörténeti elõzménye, a Dick Tracy. Mendes filmjének minden kockája egy helyre freskó, ha a film tizenöt képébõl rendeznének kiállítást, a bámészkodó fejében számos saját novella peregne, de így is meg lehet csinálni, egy képpel a szemünkben (agyunkban) kiszállni, ülve maradva benn a moziban is. A gengszterfilm, hosszú élete alatt kidolgozva a legapróbb részleteit, kiforrott látványvilágot teremtett magának. Ez a mozgóképregény most taxatíve végigmegy az egészen, gondolom, épülésünkre. Legalább kiderül, hogy Puzo vagy Coppola, esetleg Edward G. Robinson vagy Richard Castellano invenciói nélkül a szcéna önmagában, már bocsánat, kicsit unalmas.

– ts –

Road to Perdition; színes, feliratos, amerikai; 2002, 120 perc; rendezte: Sam Mendes; fényképezte: Conrad L. Hall; szereplõk: Tom Hanks, Paul Newman, Jude Law, Jennifer Jason Leigh; az InterCom bemutatója

– ts –
Magyar Narancs
2002. november 7.