In memoriam Zórád Ernő

Tavaly februárja lehetett, amikor egyik este minden bátorságomat összeszedve telefonon felkerestem a magyar képregény egyik sokat méltatott mesterét, Zórád Ernőt. Miután rossz szokásomhoz híven, s egyben zavaromban elhadartam a nevemet, majd remegő hangon próbáltam folytatni mondandómat, egy idős bácsi kellemes-nyugodt hangja szakított félbe:
– Lassabban fiam! Tudja én már 92 éves vagyok, az egyik fülemre nagyot hallok, a másikra pedig süket vagyok. Tehát még egyszer! Betűzze a nevét!

Elszégyelltem magam. Sőt, egyenesen tolakodásnak éreztem, hogy egyáltalán felkerestem. Gombóccal a torkomban folytattam a bemutatkozást. Pár perc elteltével, miután elmondtam hívásom okát, én mint fiatal pályakezdő grafikus, szeretném kikérni a véleményét munkáimmal kapcsolatban, megbeszéltünk egy időpontot. Örömömben majd' kiugrottam a bőrömből. Gondosan válogattam össze rajzaimat, mire eljött a találkozás napja. Hétvége volt, szombati nap, ha jól emlékszem, még azt is tudom, hogy délelőtt. A körúton lakott, pontosan a Corvin mozival szemben. Odaérek a házhoz, keresem a Zórád feliratot, de még túl korán van, hogy csengessek. Pár percig, amennyi még hátra volt, fel s alá sétálgattam, végül megnyomtam a kapucsengő gombját. Beengedett, az ajtóban fogadott. Mindaddig csak fényképen találkoztam az arcával. Udvarias kézfogással üdvözöltük egymást, majd hellyel kínált a nappalijában. A falán függő képek mind az ő keze munkáját dicsérték. Kivétel nélkül felismertem a rajzait, s így, szemtől szembe találkozni a rajzaival meghatározó élmény maradt. Egy-két oIajfestménye is fellelhető volt, tudniillik Zórád Ernő a festői hivatást tűzte ki magának, és végül olyan műfaj pótolhatatlan alakjává vált, amelyet kezdetben ő sem tartott túl sokra. Ezt mind tőle tudtam meg, mint ahogyan azt is elmesélte, hogyan találkozott Krúdy Gyulával. Õ még fiatal kissrác volt, mikor Krúdy már elismerésnek örvendő író, és hát azokban az időkben nem volt divat, hogy csak úgy leszólítsanak egy ilyen köztiszteletben álló személyt. Így hát csak messziről csodálta egyik kedvenc íróját. Órákig tudtam volna még hallgatni történeteit. Egyáltalán nem lepett meg mikor megtudtam, hogy színészkedéssel is próbálkozott. Úgy adta elő minden meséjét, mintha újra átélné. És kitűnő karakterérzéke nem csak rajzain mutatkozott meg, hasonló érzésekkel formált meg minden emberi jellemet történeteiben is. Két felejthetetlen órát kaptam akkor tőle. Ezután még kétszer látogattam meg. Úgy éreztem, tiszteletben kell tartanom korát, ezért inkább csak telefonon érdeklődtem iránta.

Végig aktívan dolgozott, utolsó kiállítása is idén nyílt meg, sőt, albuma is megjelent. Igaz, az tavaly. Elmondhatatlan életmű. Illusztrációk, képregények, diafilmek tízezrei, melyek a kor majdnem minden gyermekújságjában fellelhetőek voltak. Emellett illusztrációi jelentek meg a Galaktika 57. számában, sőt, Arany János Toldiját is kiegészítette rajzaival. Egyszóval nem tétlenkedett, és emellett olyan hasznos tanácsokkal látott el engem, melyek egy életen át útravalóul szolgálnak majd. Pár hete beszéltem vele utoljára telefonon. Abban állapodtunk meg, hogy mielőtt elköltözöm Firenzébe, meglátogatom.
Fekvőbeteg volt akkor. Úgy terveztem; neki ajándékozom egyik képemet, hogy így mondjak köszönetet azért a pár óráért, melyeket utolsó évéből nekem szentelt. Erre azonban már nem volt módom, ugyanis ma reggel kaptam a hírt, hogy Zórád Ernő tegnap éjjel meghalt. Ma 2004. április 9-e van. Önkéntelenül is eszembe jutott, mit csináltam tegnap este. Kedvesemmel sétáltunk a Várban, egész éjjel nagyon feldobott voltam. Õ ekkor vett tőlünk búcsút.

Nem csak ezt az egy oldalt érdemelné, albumok százait lehetne megtölteni vele. És ha már személyesen nem nyílt rá módom, hogy köszönetet mondjak neki, akkor legalább itt hadd tegyem meg.

Futaki Attila
Fontos!
6. szám
2004/3 – „tizenkilencedik fontos! oldal”