Hangulat és érdeklődés

Hangulat és érdeklődés
Hungarocomix – az első budapesti képregényvásár

A Magyar Képregény Akadémia és a Dragon Rouge Kiadó tavaly fogott össze első ízben, hogy a képregénynek igazán illusztris és nagyszabású „ünnepet” rendezzen. Magyarországon az utóbbi évekig nem volt számottevő képregénykultúra, és az ország kapcsolatot sem tartott fönn külföldi alkotókkal, irányzatokkal. Néhány kósza próbálkozást és egy-két elkötelezett műhelyt kivéve elfeledett, páriának tekintett műfaj volt.

Utca és művészet régóta kóstolgatják egymást. Nemrégen volt a Millenárison Street Art kiállítás, most pedig a képregény-vásárt rendeztek a Sugárban. Az egykori legendás „első pláza”, a késő Kádár-kor sajátos, felemás fogyasztói kultúrájának terméke mellesleg minden egykori szépségétől (értsd: szökőkút, kis passzázsok) megszabadult. A megújult Sugár az ócska vidéki nagyáruházak bazári olcsóságába züllött, ezért rögtön belépéskor felmerül a kérdés: ha ilyen szűkösre és kellemetlenre szabatott a hely, nem lenne-e jobb jövőre máris másik helyszínt választani az esemény számára.

A képregény sajtpapírrá gyűrött füzetecske az iskolapadban, négy képecske az újság rejtvényoldalán, esetleg könyvbe fűzve. Brutális sci-fi, elszállt fantasy, gothic, manga miegyéb. Könnyű műfaj, s ez sok esetben olyan nyilvánvaló, hogy például a „dark-gothic” szubkultúra világának alakjai képregényben is megjelennek. Ebből a szempontból a képregény, műfajként sokkal inkább kultúrantropológiai, semmint művészettörténeti kérdés. Az újabban divatos „deszakralizáció” folyamata, amelyben a „művészet kis templomai”, a galériák részesülnek, botrányt már nem okoz, de mindenféleképpen zavarba ejtő. A „street art” és a képregény ugyanis leplezetlenül közönséges, profán műfajok. Beuys vagy Nitsch legblaszfémikusabb performanszai is az intellektuális felsőbbrendűség pózából pukkasztják a polgárt, Lichtenstein gigantikusra nagyított képregény-kockái is számtalan magyarázatra adnak lehetőséget. Alapvetően más indíttatású, eltérő művészi koncepció elemei ezek. Más a nyelve még akkor is, ha adott esetben „egész fejezeteket idéz” a képregényből. A galériákban még mindig a “nos-szóval-úgyvélem” kultúrája dívik, míg a képregény nyelve a “dizzs-bummbeng-fröccs”. Pókember amint legyőzi Dr Octopust kommersz és hétköznapi: 25 centes, olcsó, giccses, brutális.

Éppen ezért a jól nevelt művészettörténésznek kényelmetlen képregényről úgy írni, mint művészettörténeti kategóriáról még akkor is, ha a pop art óta a grafikai gondolkodást, technikákat, sőt a képzőművészet magasabb régióit is átjárta a képregény szelleme. Az első képregény-vásár és kiállítás ezért egy mégoly szerencsétlen helyen is felszabadító élményként hat. Öröm szembesülni azzal, hogy az eddig jellemző, és eléggé ritka galériabeli szereplések voltaképp ugyanolyan kényelmetlenek a képregény alkotói és forgalmazói számára, mint a feszengő műítésznek. A csizma helye valóban a földön van, és nem az étkezőasztalon: ezt jó kimondani anélkül, hogy ezzel bárkit is megsértenénk.

A Hungarocomics első képregény fesztivált jó hangulat és meglepően nagy érdeklődés fogadta. Voltak pultok, mint például a képregény-antikvárium, ahol olyan tömeg verődött össze, hogy a kimerült árusoktól csak futólag tudtuk meg: már elfogytak a régi Kockás Magazinok, és csak „Bobó és Góliát” van, mely messze ringó gyermekkorunk világának már inkább iskolás korszakát idézi. Az emeleti „francia standon”, melyet a Latitudes könyvesbolt szervezett, igazi gyöngyszemekkel is találkozhattunk. Ha a fantasy a képregényben a heavy metálnak felel meg , a francia standon stílusos jazzfutamokkal, lágy sanzonokkal találkozhattunk. Sajnos a füzetek igen magas ára csak „belehallgatást” engedett, de mivel nagyrészük a Francia Intézetben kikölcsönözhető, ez némi kárpótlást nyújt azoknak is, akik a francia nyelvet ugyan nem bírják, de az ötletes narratívát, az ízes rajzokat, valamint a grafikai megvalósítás magas színvonalát értékelik.

Ezen kívül volt eredeti japán manga képregény is, ami kellemes meglepetést okozott, lévén a műfajjal eddig csak a Pokémon és a Dragon Ball révén találkozhattunk. A manga hatása a grafikára egészen nyilvánvalóvá vált akkor, amikor a hagyományos képregény grafikától eltérő narratív felépítéssel, a hirtelen vágásokkal, idősíkok közötti ugrálással a mai magyar képregényben, Odegnál Róbernél csakúgy találkoztunk mint a fent már említett francia alkotók egynémely munkájánál. A manga kétségtelenül hatott a kortárs képregény egyik nagy alakjára, Frank Millerre is, aki az amerikai “noir” comicsok hagyományait a manga grafikai megoldásait és a francia képregények moralizáló, filozofizáló tendenciáit egyesítette a mindenhol emlegetett, csapból is folyó, és nemrégiben magyarul megjelent Sin Cityben.

A Sin City a fenti eszmefuttatás szempontjából is tanulságos. A képregény-műfaj három fő ágának találkozási pontjában elhelyezkedő alkotás ugyanis nem emelkedik művészi színvonalra. Minden erénye ellenére megmarad annak ami, és bár manapság – főleg a film sikere kapcsán – értelmiségi körökben sem illik róla rosszat mondani, mégis egy alapvetően véres, kissé zavaros és merőben dekadens történet. Egyetlen erénye, a filmhez hasonlóan, hogy “jól van megcsinálva”.

Képregény fesztiválra mindenképpen szükség van, s egy műfajt en bloc elítélni, vagy felmagasztalni egyaránt hiba lenne. Húsz év múlva talán már művészettörténészek, grafikusok és esztéták közös gondolkodása révén meglesz a képregény-kultúra „brüsszeli tizenkettője” is…

Szilágyi B. András
Kontextus
2005. december 7.