A képregény szükséglete

A képregény szükséglete(Hernádi Miklós, 1975)

Minden műfaj létezését az igazolja, hogy más műfajokkal ki nem elégíthető emberi szükségletet szolgál; az ókori szatíra azért alakul ki, mert például az elégia nem alkalmas szatirikus ábrázolásra, s mint az elégia, a szatíra is addig marad fenn, amíg „szükség” van rá. Tudunk elhalt műfajokról, ilyen az eposz vagy a moralitás-színjáték. Még több újkeletű műfajról lehet tudomásunk; különösen a polgári korszak kezdetétől, amikor a tömeges igények s a technikai reprodukálás új eszközei megsokszorozzák a születő műfajok számát, kombinációikat is létrehozva.
A képregény – mint találó magyar elnevezése is jelzi – két műnem, a kétdimenziós ábrázoló műnem s egy verbális (irodalmi) műnem sajátos kombinációja. Már most megjegyzendő, hogy a voltaképpeni képregény jól elválasztható és el is választandó e két műnem egyéb kombinációitól. Hiszen ha ezt az elválasztást nem végeznők el, rokoníthatnók a képregényt akár az illusztrált könyvvel vagy több, összefüggő tárgyú, képaláírással ellátott festménnyel, például templomi Golgota-sorozattal, ami nyilvánvalóan annyira kitágítaná a műfaji meghatározást, hogy operatív értéke megcsappanna.
A képregényt a párbeszéd, illetve a párbeszédeltetés bekapcsolódása avatja par excellence képregénnyé. Még Wilhelm Busch rajzos történetei sem nevezhetők a képregény műfajilag tiszta mintáinak. Bár a képaláírásokban itt már megjelenik a szereplő figurák egyenes beszédben rögzített párbeszéde, a képsorozatok valójában az összefüggő irodalmi szövegként is olvasható versikék illusztrációi, vagyis az irodalmi és az ábrázoló elem együtt jelentkezése, ha szabad kémiai analógiát használni, nem lépi túl a kolloidális fokot.
A képregény irodalmi összetevője a drámai monológ és dialóg lenne tehát? Véleményünk szerint nem ez a teljes igazság. Inkább a tömör, indulatoktól fűtött balladában kell keresnünk az irodalmi összetevő lelőhelyét. Fontoljuk csak meg: mi kínálkozna készségesebben képregényben való feldolgozásra: egy gondolati dráma vagy egy eseménydús ballada? Pedig az előbbi csak párbeszédekből áll, s az utóbbiban talán nincs is párbeszéd. Menten kitűnik, hogy a párbeszédek fontossága másodhelyen áll a cselekményesség, vagyis a narratív felfűtöttség fontossága mögött.
A drámához fűződő rokonság gondolata azonban, miután kitessékeltük az ajtón, visszasettenkedik az ablakon. Igaz, hogy a képregény narratív, tehát epikus műfaj, hiszen történetet tudat, heves jelenidejűsége mégis a drámához fűzi. A dráma kommunikációjában nincs múlt idő (a szó „emlékezés” értelmében); ami elhangzik, a jelenben létezik, mert a szó a látvánnyal azonos időzónában helyezkedik el. Ami a képregényben látható és olvasható, egyformán a jelen időt tárja elénk. A képregény szereplője sohasem emlékezik, mindig tapasztal – olvasójával együtt. Még emlékképeit is a „most”-ban éli át.
A voltaképpeni képregény tehát akkor születik meg, amikor a párbeszéd a kolloidális fokot túlhaladva vegyületet alkot a képpel. A képregény a szóbuborékkal egyidős. A párbeszéd mint képi elem épül a képbe, nyomatékosan egyidejű a kép állapotával.1 Az első ilyen képregény Amerikában születik meg, 1897-ben.
A buborék az egyenes beszéd (oratio recta) jelzése. Ha leíró, tehát nem párbeszédes mondatok is előfordulnak a képben, azokat nem öleli körül buborék, s általában ki is válnak a kép jelen idejéből. E leíró mondatok a képregény epikus származásának anyajegyei. Az epikus funkciót zömmel természetesen a kép tölti be. Ha maga a kép valamilyen okból nem ad elégséges eligazítást a színhelyre, az alakok szándékára, a cselekmény valamely közelgő fordulatára stb. nézve, s igen gyakran nem is képes adni, a hiányzó epikus információt a szóbuborékon belül találjuk, egyenes beszéddé átalakítva, például: „Eljöttem, hogy bosszút álljak.” Mint a balladában.
A funkciók efféle megoszlása okozza, hogy sem a kép, sem a szóbuborékban található szöveg nem tisztán epikus, illetve drámai jellegű. Egymást támogatják, attól függően, hogy mely funkcióban támad információs hiány. Ha például ezt a két sort kellene képregény-kockává alakítani:

Állata őrzeni négy alabárdost:
„Lélek ez ajtón se be, se ki!…”
a képen nyilván a négy poroszlót látnánk, a kép sarkában pedig az öreg Bárczit, amint karjával „ez” ajtóra mutat, s kiröppen szájából a szóbuborék: „Lélek ez ajtón se be, se ki!” Vagyis a párbeszéd homályának (ti. hogy melyik ajtóról van szó, ami csak kontextuálisan érthető) eloszlatását a kép vállalja, s az epikus, cselekményi homályt (ti. hogy miért küldik a négy poroszlót az ajtó elé) a szóbuborék oszlatja el. Ugyanezt a kevert, epikus-drámai megoldást találjuk a legtöbb balladában, s mint mondtuk, ezért látszik a ballada a képregény legvalószínűbb csak-irodalmi pendant-jának.

Oldalak: 1 2 3 4 5