Ember az állatban – Dargay Attila (1927-2009)

Talán pontosabbak lennénk a címben, ha az állatban élő gyerekre utalnánk, még pontosabbak, ha a gyermekre.
Hogy miről is beszélünk, azt leginkább Vuk barátunk fizimiskájának változásai (az a kettő) mutatják meg. Mert Vuk nem úgy kezdte, ahogy a kollektív emlékezet őrzi, és nem is úgy végezte – bár az utóbbit betudhatjuk valamiféle természetes szelekciónak vagy az emberi memória védekező mechanizmusának. És akkor hol van még a jövő? Nos, bárhol is legyen: nagyon is kiszámítható. Mint ahogy az sem véletlen, hogy közös emlékeinkben a kis Vuk él, az ígéretes kölyökróka.
Fekete István lompos farkúját teljes testi valójában először – a róla szóló könyv illusztrációjaként – a híres “vadászfestő”, Csergezán Pál keze nyomán ismerhettük meg. Vukot látjuk, az állatot – egy egészen kiváló grafikus (nem vagyunk tán túl vakmerőek, ha Csergezán illusztrátori munkásságát tételezzük életműve magasának) karcos, tört vonalakkal felrakott, ám kétségkívül magával ragadó munkája. Rajta van a rókalét összes kihívása, nehézsége, ott az erdő és a vér, a háta mögött, a fák közt hasít a szél, hideg van. Ami azt illeti, Fekete sem igyekezett túlságosan szépíteni a rókauracs dolgát, hogy mást ne mondjunk, amikor Nyaút, a macskát teszi hidegre – éppenséggel a növendék – Vuk, az nettó gyilkosság, nem másért, mint az ölés okozta szimpla kéjérzetért.
Hogy Dargay Attila Vukja ilyet nem tett volna, azt mindenki tudja. Csak rá kellett nézni. Bele az arcába, Dargay Vukjának nem is volt “pofája”. Ez a Vuk, ha ölt is, szinte önvédelemből tette, a legsúlyosabb bűn, amiért megpróbálhatnánk ráhúzni a vizes lepedőt, az valamiféle megélhetési bűnözés volna. De nincs az a bíróság, ami ezért elmarasztalná. Persze az már Fekete Istvánnál (és végső soron Csergezán Pálnál) sem volt kétséges, hogy nincsen szabad választásunk, Vukot szeretnünk kell, és kész. Csak Dargay még rásegített egy kicsit, nullára redukálta az alapjáraton sem túladagolt mérlegelnivalókat. S már e ponton sem rajzolói erényeiről kell csupán beszélnünk, de vitathatatlanul hatékony filmrendezői módszereiről is, hiszen Vuk előbb Pogány Judit, majd Gyabronka József hangján szólalt meg, s bennük ugyan ki látná a baromfiudvar rémét? Jóérzésű ember biztos nem. S hogy mindez mennyire biztosan talált utat befogadói érzékenységünkhöz, arra az is bizonyíték, hogy a Dargay tévé- és mozi-Vukja után is számos kiadást megérő elbeszélést aztán (tehát immár közel harminc éve) már csak Dargay-utánérzésekkel illusztrálták. S arra is fogadnánk, hogy erről nem is a grafikusok tehettek, hanem ilyesmire szólt inkább a felkérésük. Hisz tán épp Vuk, a vörös róka verte a legnagyobb szöget a szocialista gazdaság koporsójába – egyszer csak a nyolcvanas évek Magyarországa megtudta és rácsodálkozott, hogy mi az a “brand”. Közgazdasági definícióját itt nem boncolgatnánk, mindenesetre a Vuk esetében száz százalékig azt jelentette, hogy valami, amivel mindent el lehet adni. Itt ilyet addig nem lehetett látni (s azóta sem nagyon). S mindez nemhogy legenda lett, de egyszerűen beépült a tudatunkba. A Vuk, a sok Vuk közül egy, Dargay Attila Vukja mindent visz. Az utána jövő majdnem olyan Vukok mindegyike arra bazírozott, ha majdnem olyan vagyok, akkor majdnem mindent viszek, s az is valami, de inkább az is sok.
Felmerül a kérdés, mitől volt ennyire omnipotens Dargay Attila rókája? Az állatban élő, mert könnyen belelátható gyermek napnál is tisztább, és hihetetlenül könnyen felismerhető ábrázolásáért. Több ez, mint a szegény (magyar) ember Disney-jének lenni. Nagy titkos tudás, kivételesen kevesek sajátja – az sem zárható ki teljes biztonsággal, hogy csak az állatok és a gyerekek (mekek, mekek, mekek) tudják.
Ha a tudományt magát elsajátítani esélytelenek is vagyunk, beljebb jutunk, ha gondosan megfigyeljük művelőit. Fussunk hát végig Dargay Attila pályájának emlékezetesebb állomásain(ak némelyikén – dúsulatában is tiszteletre méltó az életmű)! Kezdjük Kajlával, a kitűnő úttörőmozgalom örökbecsű periodikája, a Pajtás kutyájával. Nem volt közel sem annyira sima szőrű, s tán annyira leleményes sem, mint a nagy bajuszú Herkules macska bosszantásában élenjáró francia kollégája, a Pajtásban ugyancsak sűrűn vendégszereplő Pif, inkább lompos volt, és mint a neve is mondta, kelekótya, de nagyságrendekkel több (emberi, gyermeki) érzelem kifejezésére volt képes. S Kajla belépőjével eljutottunk a képregényrajzoló Dargayhoz, aki különösen felnőttekhez címzett dolgaiban első ránézésre megtartóztatta magát a margókon is túlhúzott aranyosságtól. Például emberalakjai távolról sem tűntek összeszedettnek, közelről meg egyenesen szőrösek, szétszórtak, és hol jóravalóan, hol kevésbé ostobának is látszottak. Volt Dargay-féle Kipling-adaptáció, amiben pedig oly egyszerű lelkűnek, hogy egy macska játszva az ujja köré tekerte őket. Dargay is ezt csinálta, bájos volt, és mindenkit levett a lábáról – örökre.
Mindez nem valósult volna meg a legmagasabb szintű mesterségbeli tudás híján. Mert lehet ugyan azt mondani – még ha marhaság is -, hogy a Vuk pár jól eltalált vonal, plusz 10 kiló cukor, de ennél jóval többről van szó. Gondoljunk csak egyéb nagy televíziós sikereire, mint a Pom-pom vagy A nagy ho-ho-ho-horgász. Az eszmei mondandó ezekben sem más szemernyit sem, továbbra is a gyermeki lélek mindenhatóságát mint az örök (de legfőként boldog) élet titkát zengi, de a figurák máshogyan, jóval kevésbé fegyelmezett vonalak mentén bájosak. Amikor Csukás István szövegei Sajdik Ferenc figurái, rajzai után kiáltottak, akkor azt Dargay meghallotta, ám ezek így is teljesen az ő filmjei, ugyan ki nem radírozható belőlük a dargayság. Ráadásul Dargay Attila azt is meghagyta ránk, hogy az miben áll, a dargayság.
A legfelnőttebb művében is, ha bármennyire dolgozó, siető, ügyködő emberalakot látunk, ott van valahol a levegőben egy madár, az eresz mögött egy macska esetleg, vagy valamelyik szembejövő alak vezet egy kutyát, tessék jól megnézni ezen mellékállatok képét. Minden a pofájukra (persze, az arcukra) van írva. Minden tudás. Végtelen kaján pofájuk van, csupa jó firma. Mindent tudnak, s hencegnek is vele, de legszívesebben megtartanák maguknak. Csak Dargay valahogy kitudta tőlük mégis, és elhozta az embereknek.

-ts-
Magyar Narancs
XXI. évf. 44. szám
2009. október 29.
kultúra – kislátószög