Titkos hűség (Pif)

“Kisgyermekemet is beavattam e szenvedélybe, jódarabig azzal az ürüggyel nyugtattam lelkiismeretem, hogy neki vásárolom az új példányokat, miközben mohón lapozgattam vele”

Tetszik nekem ez a szokatlan szóösszetétel. Titkos hűség. Mert ugye, a hűtlenség, az szokott titkos lenni, az a sikkes a felnőtt világban. Az angolban egyenesen a felnőtt szóból – adultery – képezik a házasságtörzés kifejezést. Nem is akarok én ezzel foglalkozni, hiszen semmi újról nem tudnék beszámolni ezzel kapcsolatban.
A hűség, az érdekel. Például mi maradt abból a romlatlan, naív tekintetből, amivel kisgyerekként nézelődtem bele a világba, amint erről korabeli fotográfiák tanuskodnak. Cseppenként vizeződik fel a bor, vajon hogyan veszett oda apránként az az ártatlan állapot?
Tartsunk kíméletlen önvizsgálatot, javaslom magamnak. Nézzük meg a sajtóval való eredendő kapcsolatomat.
Pif. Vele kezdődött minden. A francia képregényújsággal. A színes csoda, ami kiszínezte a bús budapesti életet – harimc-negyven évvel ezelőtt. Ha őszinte akarok lenni, engem igazából nem is érdekelt akkoriban semmi más úgy igazából. Sem az, hogy milyen hegységek húzódnak Ázsiában, s ott milyen ásványi kincseket, érceket bányásznak, sem az, hogy mik a jellemzői a párosujjú patás állatok életformájának, mi a nitrogén vegyjele, sem az, hogy miként kell megoldani a másodfokú egyenletet…
Csak a Pif. Hiába intettek, hogy ebből nem lehet az életre készülni, még a francia nyelv megtanulásához is kevés egy újság szótárazgatása, a képregény vizuális világa pedig meg sem közelíti a képzőművészet alapszintjeit, minek erre pazarolni zsebpénzt és időt?
Sikerült egy halom hasznos dolog megtanulását elmulasztani. Mégsem hinném, hogy eltékozolt idők lettek volna. (Elégtétellel értesültem róla, hogy a kiváló rajzfilmkészítő, Jankovics Marcell is töredelmesen bevallotta, hogy a nevezett gyerekújság hatása alatt kezdett a rajzolással intenzíven foglalkozni, s lám, nem éppen bukott ember tüneteit mutatja teljesítménye.)
Merésznek tűnő fordulattal azért csak felsőbb fokozatra érkeztem, de ha ma selejtezni kell – és kell – nyomtatott kiadványok halmait, akkor – bocsánat – de az irodalmi, sőt akadémiai folyóiratok amúgy érdekes példányaitól is hamarabb szabadulok meg, mint a francia képregényújság málló lapjaitól. Holott ma már tisztán látom, hogy meglehetősen együgyű szellemiség áradt belőlük.
Ám titkos hűséggel ,kicsit talán gyászolva az elmúlt gyermekkort, mégiscsak ragaszkodom a sárguló rajzokhoz. A Pif-et felnőttként is szemmel tartottam, titokban lestem az újságosstandokon, hogy az akkoriban még újdonságnak számító melléklet vajon milyen meglepetés játékot rejt azon a héten.
Kisgyermekemet is beavattam e szenvedélybe, jódarabig azzal az ürüggyel nyugtattam lelkiismeretem, hogy neki vásárolom az új példányokat, miközben mohón lapozgattam vele. Az újság, gyermekkorom regényes társa, a jólismert alakokkal , egyszercsak kiürült, kihűlt, elüzletiesedett. Eltűnt Arthur, le fantome justicier, az igazságosztó, kedves kísértet, Gai-Luron, a szofisztikus kutya, akinek rajzolója, Monsieur Gotlib, magyar származású, mint az egykori levélváltásunkból kiderült.
Az új szereplők, transzformerek, body-builderek vad csatákban próbáltak korszerű lapot varázsolni. C.Arnal klasszikussá vált Pif kutyája átöröklődött egy másik rajzoló figurájává, aki talán amerikai vetélytársakkak kívánva hadakozni, egészen másféle, hidegebb világba tette át Hercule macska és a többiek életét, kalandjait.
Eljutván Párizsba persze megpróbáltam kapcsolatot találni a Piffel, de a lap – je suis triste – nyomtalanul eltűnt. Még Monsieur Gotlibot sem sikerült fellelni. (Apró epizód, a budapesti francia követségen egy fogadáson szóba hozván az ügyet, biztosítottak, hogy a Pif epizód igenis része a francia-magyar kulturális kapcsolatoknak, n’est pas?)
Hűségem a képregényújsághoz, kegyeleti gyűjtő szinten, titokban tehát megmaradt. Néhány évvel ezelőtt a Magyar Televízióban vetítettek esti meseként mozgó, beszélő Pif-et, rajzfilmként. Csacska, elég együgyű kalandok elevenedtek meg. “Nem neked készült, hanem gyerekeknek” – rótt meg környezetem, és én megadóan bólogattam, igen, gyerekeknek.
És fájt a szívem.

Szerényi Gábor
hirado.hu
2005. november 30.