Marabu: Dodóskönyv

Marabu: Dodóskönyv
Hülyék vagyunk, de az élet szép, legalábbis tetszetős

„A Dodó nagyon haverosan hangzik, nem érzek benne semmi eleganciát, fennköltséget, tehát pontosan megfelel a célnak” – beszél sajátos hangulatú képregénycsíkjainak szereplőiről a szerző, Marabu most megjelent könyve kapcsán.

„A dodó élelmét csámcsogva fogyasztja, sörrel öblíti le, majd bendőjében emészti. Tápcsatornájában az ételek lefelé haladnak, a forgalomban a jobbkézszabály érvényesül” – olvasható a biológiai felsőtagozat 8. leckéjében a dodófélékről. Legalábbis Marabu új albuma szerint.

Az első Dodók 1994-ben születtek, és legelőször a Kretén magazinban mutatkoztak be a nagyközönségnek, egy évvel később. Kezdetben nem volt dombocskájuk, a hozzávaló kavicsokkal, részről-részre csiszolódott ki a mostani forma és környezet. Bogárféléknek indultak, de valahogy mégse azok – alakulásukban nem volt semmi tudatosság, legalábbis a kezdetekben – emlékszik vissza teremtőjük, a hvg.hu-n is publikáló karikaturista, Marabu.

Figuráival a szerző a csík képregényeket (angolulul comic strip a napilapokban indult műfaj neve) szerette volna népszerűsíteni Magyarországon, ami saját bevallása szerint nem sikerült igazán, mert képregényrajzolói munkásságánál nagyobb kereslet mutatkozott karikatúráira. A dodóskönyv másik forrása az az ötlet volt, hogy mivel rengeteg sztrip van a világban, és mindegyik egy főhősre épül, mi volna, ha lenne egy olyan sorozat, ahol mindenki főhős, de csak egyszer. Egy figura tehát sose jelenne meg újra egy másik csíkban. Ezzel szemben minden szereplőt Dodónak hívnának, akiknek személyiségét egy dolog határozza meg: a totális idiotizmus.

A szerző kezdetben nem hitt dodófiguráiban, abban, hogy keletkezésük után több mint tíz évvel könyv is születik majd a főszereplésükkel. A sztripsorozat sikerének alapvető feltétele ugyanis a napi, napilapbeli megjelenés, amire egy magyar szerzőnek nincs sok esélye. Magának Marabunak is van jópár, tíz-tizenkét részből álló sztripsorozata, amit a kezdeti fellángolás után a szerző aztán félredobott. A Dodók azonban valahogy megúszták a fiókmélyét, először csak a szerző szerette meg őket, aztán az olvasók is, akik szinte kultikus rajongással fogadták az újabb és újabb epizódokat. „Abbahagyni már nem lehetett, mert a főszerk. azonnal lecsapott, ha lankadtam, újabb és újabb részeket követelve” – meséli Marabu.

A több mint tízéves dodótörténet beteljesülése egy album lett. A könyvbeli megjelenést dúsította, hogy a képcsíkok mellé szöveges anyagok is bekerülhettek – műfajparódiák (tankönyv, napilap, tudományos értekezés) és börleszk elemek. A kis csíkocskákból összeállt egy világ, amelyet az egyes epizódok önmagukban nem mutattak föl. A szerző így összegez: „a világ teli van hülyékkel, de szerencsére ez nem olyan tragikus, mivel mi is hülyék vagyunk, így az egész nem is olyan fárasztó, tehát az élet szép, de legalábbis tetszetős”.

A könyvben minden csík felett megjelenő Descartes-idézetek az eredeti Kretén-sorozatban nem szerepeltek, ezeket a szerző kifejezetten a könyves megjelenéshez gyűjtögette. „Nagy emberektől mondattöredékeket idézni kifejezetten karikaturistához illő szórakozás: a töredékes, fennkölt értelmükből kiemelt félmondatok úgy működnek, mint egy karikatúra: a magasztos gondolat ott áll alsógatyában, hirtelenjében nem találja a tógáját, és olyanná válik, mint mi mindannyian. Nem lovas szobrot vagy Nobel-díjat érdemlő nagyság, hanem csak a mi hétköznapi okoskodásunk és tudálékosságunk egyik darabkája. A magasztosságnak és az ökörségnek ez a feszültsége illett a Dodókhoz, akik egyébként szintén folyton filozofálgatnak, keresik a létezés végső értelmét és a helyüket a világban” – magyarázza a szerző, kicsit sajnálkozva hozzátéve, hogy sokan csak munkái egyik szeletét látják: „Ha a hvg.hu látogatói találkoznának a Kretén magazin olvasóival, és szóba kerülne véletlenül a nevem, azt hinnék, más-más pasiról beszélnek. Az egyik lapnál a közélet kritikusa vagyok, a másiknál meg valami idióta börleszkbohóc. Mint ahogy azt valaki a neten megjegyezte: „Hú, a Marabu b** az akkora hülye, k** jó!” Na, talán ennyit a karikaturista megítéléséről, értékéről”.