Kilencven éves a magyar képregény

Kilencven éves a magyar képregény
Az utolsó lovag

Zórád Ernő illusztrátor a kilencven évvel ezelőtti október 16-án született Balassagyarmaton. Élete maga a magyar huszadik század: ínség és ügyeskedés, háború, fogság, reménykedés, félretettség, majd boldog öregkor. Ernő bácsi, a magyar alkalmazott grafika nagymestere s a hazai képregény alapító atyja. Fiatalokat meghazudtoló optimizmusába, humorérzékébe, s közvetlen hazaszeretetébe budapesti otthonában kóstoltunk bele.

– Mikor Balassagyarmatról esik szó, mindig zavarban vagyok – kezdi élettörténetét Ernő bácsi gondosan elrendezett rajzasztala előtt ülve -, hiszen anyám hasában csak megszületni mentem oda, s ifjabb koromban is csak átutazóban érintettem a várost. Ennek az az oka, hogy a Csáb melletti Dacsókesziben volt a szülői ház, amely közigazgatásilag és történelmileg is Hont megyében lévén Ipolysághoz kötődött. Persze öregkoromra felfedezett magának ez a csodálatos Gyarmat. Kiállításom is volt, s a Városi Képtár is őriz tőlem négy nagyméretű kollázst. Mindezekért sosem tudok elég hálás lenni.

– Trianont hogyan élték át?

– Meggyőződésem, sokáig a csehszlovákok maguk sem hitték, hogy tartós lesz a párizsi határ. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy én, az Ipolyságra visszaköltözött anyámnak, már gimnazistaként, a huszas években úgy címeztem levelet, hogy “Ipolyság, Csehszlovák megszállt terület”.

Jellemző, hogy anyám akkor mindegyik levelemet megkapta, próbálnék én most ilyen levelet küldeni Szlovákiába! Szóval Trianon után Pestre jöttünk, ahol meg éppen a románok glasszáltak. Aztán milyen különös a sors, 1938. október 16-án sorkatonaként, lovon vonultam be az újra magyar Ipolyságra, és ugyanezen a napon esett el az apám a Munkács melletti “próbaháborúban”.

– Mit jelent Ernő bácsinak az Ipoly-vidék?

– Istenem, mindent! Mikszáth, Madách és Krúdy az én legfontosabb léniáim. Közülük is talán Krúdy a leginkább, az ő felvidéki betyár-bohém világa. Korcsolyázások a befagyott Ipolyon, a lányok korcsolyáinak akkurátus kötözgetése, az illatok. Budapesten először a Tabánban laktunk, ami szintén Krúdy-miliő. És aztán egyik legnagyobb sikerem is ide köthető, az 1933 után lebontott városrészt én még a harmincas évek elején vázlatokban lerajzoltam. Ezeket a rajzokat aztán a nagy Krúdy comeback idején, a nyolcvanas években elővettem és kiszíneztem. Meg is jelent, és óriási siker lett a Tabán. Krúdy Zsuzsa, Faludy György, Márai Sándor és Michel Gyarmati is rajongtak érte. Zsuzsa, aki nagyon jó barátunk volt, azt írta nekem, hogy én vagyok a legjobb Krúdy illusztrátor.

– Ernő bácsit felvették az iparművészeti középiskolába. Hogyhogy nem az akadémiának, a magasművészetnek vette az irányt?

– Ennek igen profán oka volt. Köztem és az ábrázoló geometria közt ugyanis egy kibékíthetetlen ellentét volt, ami miatt három évből mindössze kettőt sikerült elvégeznem, így semmiféle művészségemet igazoló papír nem került a birtokomba. Volt persze néhány árva próbálkozásom, de a békeidők más világ volt. Meg aztán nem vagyok festő, már nagyon korán az illusztrálás érdekelt. Hiszen ez a legmagasabbrendű alkotó foglalatosság. Nemcsak a mesterségbeli tudás, a személyes stílus szükségeltetik hozzá, hanem mindezt egy speciális empátia révén tökéletesen kell ötvözni az illusztrálandó irodalommal is. Egy Zórádnak egyformán kell tudni Aranynak, Krúdynak vagy Karinthynak is lenni.

Szóval elkezdődött az élet, jött a felnőtt kor. Tíz keserves és bohém év a boldog harmincas években. Két festőügynökkel jártam az országot, s a giccsereknek festettem képeket. E giccsek mellett egy váltás alsónemű és egy komplett futballöltözet volt a csomagom, merthogy a foci is meghatározó volt ifjúkoromban. Aztán megint jött a háború, és hasonlóan a korábbihoz, rettenetes következményekkel. Az orosz fogságból harmadszorra sikerült megszöknöm. El kezdtem házalni képkeretekkel, merthogy igen kelendőek voltak ablak gyanánt.

– A sajtóba hogyan került be?

– Vezérrajzolója lettem a Magyar Vasárnapnak, amely a rendszerrel együtt futott zátonyra 1951-ben. Aztán jött a Pajtás, mesekönyvek, majd az istenben megboldogult Gál Gyurka 1957 januárjában meghívott a Fülesbe. Ez a lap volt a bosszúja, amiért a moszkovita Gábor Andor kapta a Ludas Matyit. Engedve az erőszaknak, megrajzoltam életem első képregényét a Winettout. Káprázatos egy vacak volt, látszott rajta az a mély undor, amivel készült. Aztán negyven éven át több ezer figurát rajzoltam a magyar comics történetébe. Kedvenceim a történelmi regények képregény sorozatai voltak. Jókai, Gárdonyi és a többiek.

– És mi lett az illusztrátor karrierrel?

– Sok apróbb munka után a Helikon megbízott ‘57-ben a Toldi trilógiával. Meglepő módon számtalan kísértetiesen hasonló visszautasítás után egyszer csak tudomásul kellett vennem, hogy egy földalatti alagútban folyó politikai kultúrper áldozata lettem. Egyszerűen kiiktattak a számomra legmagasabbrendű műfajból. Úgy sikerült visszatérnem és bizonyítanom, hogy saját könyvet adtam ki 1983-ban. Mádl köztársasági elnök úrtól tavaly kaptam meg a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét. Persze van még ezer tervem, cd-t adok ki, tangókat és cigányzenét. Ezeket még jómagam énekeltem fel a múltban. Aztán megjelentetem a Magánművészet című albumomat, és szerkesztés alatt van egy monográfia is rólam, Száz kép egy letűnt világ romantikájából címmel. Aztán október elején nyitottam meg egy új comics kiállítást, tervezem élére állni egy új képregény mozgalomnak is. Tehetség dolgában ugyanis páratlan ez az ország, csak hát az a baj, hogy a comics egy devalvált műfaj, pedig óriási didaktikai lehetőségek vannak benne.

– Akkor mégsem szégyelli annyira, hogy október 16-án, Zórád Ernővel a magyar képregény is kilencven éves?

– Persze hogy nem, de olyan ez, mint a konyhaművészet. Azt mondják, én csinálom a legjobb lecsót az országban, s én úgy vígasztalom magam, hogy amit én csinálok az nem is lecsó, hanem Le Tsó…

Csach Gábor
Városi Újság
Balassagyarmat Város Közéleti Lapja