Mi van a Maus-maszk alatt?

Mi van a Maus-maszk alatt?
Követési távolság

Egy holokauszt-túlélő történetét képregényben elmesélni? Hogy a fiatalok is megismerjék, megértsék? Megértetni velük a felfoghatatlant? Elsőre botrányosan együgyű, tipikusan amerikai ötletnek tűnik. Csóválhatja a fejét a jó európai, és talán joggal csóválhatná, ha a Maus csupán ez volna, semmi több. Mielőtt azonban erről a többletről beszélnék, meg kell erősítenem, hogy első szintjén Art Spiegelman képregénye tényleg akár gyerekek számára is követhető, sőt – ne féljünk a szótól – élvezhető, és ez komoly érdeme. Aligha kétséges, hogy a mű több százezres amerikai olvasótáborában szép számmal akadtak tizenévesek, és ez minden valószínűség szerint nálunk is így lesz.

A Maus mégsem kifejezetten nekik készült, ami azt jelenti: jó, ha a tapasztaltabb olvasó felkészül esetleges kérdéseikre. Ez a különös képregény számtalan kérdést vet fel. Nem utolsósorban azért, mert a mű maga is kérdezéstörténet. Szigorúan véve nem egy auschwitzi túlélő története, hanem annak története, ahogy a képregény Artie-ja, az apját, Vladekot kérdezi Auschwitzról és azt megelőző életéről. Az első rész, mely 1986-ban jelent meg könyv alakban, a harmincas évek lengyelországi éveitől Vladek és felesége, Anja Auschwitzba érkezéséig beszéli el az eseményeket, az 1991-ben kiadott második rész pedig, a háború utáni újratalálkozásukkal végződik. „Többet nem kell mondanom. Nagyon boldogok voltunk, és attól fogva boldogan éltünk” – olvassuk az utolsó múlt idejű képkocka szövegét. Mi azonban, ekkor már tudjuk, hogy Artie anyja 1968-ban öngyilkos lett. Ennek a happy endnek tehát megvannak a maga mélyrétegei és bugyrai. Túlélésről beszélni a holokauszt kapcsán különben is némiképp optimista szóhasználatra vall, hiszen Auschwitzot, mint mondják, az európai kultúra egésze sem élte túl. Ez Auschwitz metafizikusra hangolt üzenete. Ami pedig az egyes túlélőket illeti, sorsuk az, hogy örökre azonossá váltak történetükkel, Auschwitz történetével, ami mindenestől meghatározza őket, amin nem lehet túllépni. Életük bizonyos értelemben lezárult a szabadulásukkal. És itt bezárul a kör, hiszen minden túlélő története magának a holokausztnak a története. Erről az azonosságról, vagyis a túlélés lehetetlenségéről látszik tanúskodni a túlélők gyakori öngyilkossága, és ebben az értelemben jegyezheti meg egy helyütt Artie is az apjáról, hogy „nem élte túl” azt, amin keresztülment.

Ez a tragikus, európai olvasat kiolvasható a Mausból. Egyfelől. Másfelől azonban épp ezen olvasat ellenében dolgozik. Igaz ugyan, hogy a happy end ironikus felhangot kap, de nem feltétlenül a holokauszt miatt. „Boldognak kéne lennem – mondja még a háború előtt Anja, aki körül látszólag minden rendben van, szerettei veszik körül, családja, fia, férje – de nem érdekel! Egyszerűen nem akarok élni.” Depressziója tehát régebbi keletű történelmi megpróbáltatásainál, vagyis személyes életét nem fedi le maradéktalanul Auschwitz. Ugyanezt hangsúlyozza a Mausban a holokauszt-történet és a hetvenes évek amerikai színterének váltakozása. Vladek szerepe ugyanis nem merül ki abban, hogy a múltjáról beszél. Nem puszta hang, az emlékezés hangja, hanem szerettei számára is nehezen elviselhető, elnyűhetetlen öregember. „Apa éppen olyan, mint a zsugori öreg zsidóról rajzolt rasszista karikatúra” – jegyzi meg aggodalmasan Artie a második rész elején. Vladek azonban pontosan ettől válik igazi túlélővé, élő alakká, akiről épp olyan sokat árulnak el a fiával folytatott mai párbeszédek és civakodások, mint az általa elmesélt lágertörténet. Az, hogy Vladek élete a megjelenítés szintjén nem ér véget a táborok fölszabadulásával, szokatlan szabadságot ad Spiegelmannak. Ennek legradikálisabb folyománya talán az, amikor Artie az apját – aki bevallja, hogy egy rossz pillanatában elégette Anja naplóját – gyilkosnak nevezi. Ráadásul igencsak hangsúlyos helyen, az első rész utolsó képkockáján. Zavarba ejtő és felkavaró ez a mondat, melyben a fiúi szereteten süvít át a kifosztottság és a frusztráció tehetetlen dühe. Gondoljunk csak bele: efféle erős és indulatos kijelentésnek egyszerűen nem lehetne helye egy olyan történetben, amely Auschwitzcal lezárul.

Mint látható, a Maus kerüli és kikezdi a könnyes és kegyeletteljes emlékezéseket, miközben sikere óhatatlanul is a holokausztipar részévé teszi. Erre a kettősségre Spiegelman a második részben reflektál, a múltidézés/identitáskeresés és az apa-fiú viszony mellett a siker terhét is beépíti a történetbe.

Radikalizmusa mellbevágó, amennyiben beteljesíteni látszik a másság rasszista rémálmát, hiszen itt a zsidók első tekintetre megkülönböztethetők, felismerhetők. Mintha ezzel az ellenkezőjét sugallná annak, amit (jó esetben) sokszor hallottunk szüleinktől, és magunk is előszeretettel mondogatunk gyerekeinknek: nincsenek zsidók, cigányok, arabok vagy magyarok, csak emberek vannak. Mert ebből minden igazsága mellett is kiérezhető a pedagógiai szándék, ami elfedi, hogy az ellenkezője éppen úgy elmondható. Mi, olvasók észrevétlenül tesszük magunkévá ezt az ellenkező előjelű igazságot, amikor nyugtázzuk, hogy Spiegelman képregényében a zsidók egerek, a németek macskák, a lengyelek disznók, az amerikaiak kutyák alakját öltik. A Maus bravúrja, hogy vizuális formát tud adni ennek a kettős, sőt többrétegű igazságnak. Nem egyszerűen egy zsidó túlélő történetét meséli el, hanem a rasszista sztereotípiákkal és azok kifordításával, a múlt faggatásával és annak jelenkori ellenpontozásával kijelöl egy rendkívül gazdag jelentésmezőt, amelyet aztán a képregény egymást követő kockáival tölt ki.

A könyv magyar kiadásának hátsó fülén Artie-nak a képregényből ismerős egérfiguráját látjuk: egy realisztikusan megrajzolt egeret tart a tenyerén, a háttérben pedig, mintegy a feje fölött, Miki egér jól ismert mosolya lebeg. Ez a három réteg – a képregényműfaj megidézte pop ikon, a naturálisan ábrázolt állat, és a stilizált egérfizimiska – folytonosan kiegészíti és kikezdi egymást, miközben a figurának – ez már a negyedik réteg – erősen antropomorf jellege van, amit a szerző két hatalmas kézfeje külön kiemel.

Spiegelman apja történetének elmondásával párhuzamosan el akarta kerülni az áldozatokkal való gondtalan azonosulást, vagyis a megérthetetlen megértésének bevett, olajozottan katartikus formáját. Ezért, hogy képregényében nem emberek szerepelnek. Kérdés viszont, hogy miért pont egerek a zsidók? Bizonyára motiválta ezt, hogy a nácik előszeretettel festették le őket kártékony rágcsálónak, emellett szólhatott a kínálkozó macska-egér viszony, és nem utolsósorban a Mauschwitz szójáték.

Ennél kényesebb kérdést vet fel a zsidók egyértelmű vizuális azonosítása. Látnunk kell azonban, hogy egerekként való megjelenítésük nemcsak a zsidókat teszi láthatóvá, hanem a nácik logikáját, a sárga csillaggal való megjelölés abszurditását is leleplezi. A Mausban az egerek annak rendje és módja szerint a megkülönböztetés sárga csillagát viselik, miközben láthatóan különböznek a macskáktól vagy a disznóktól. Ez a tautológia teszi világossá, hogy a sárga csillag rendesen annak jelölésére szolgál, ami nem látható, és ilyen formán merő fikció: a visszájáról bizonyítja, hogy zsidó és nem zsidó között nincs különbség. Spiegelman egyfelől a rasszista képzeteket mímeli, mikor a zsidókat jól elkülöníthető csoportnak mutatja, másfelől ez a zsidóábrázolás problémájának megoldását jelenti, amennyiben az egereknek természetszerűen nincsenek beazonosítható zsidó karakterjegyei (persze azt is mondhatnánk, hogy a csupa-orr egerek az egyik legközkeletűbb zsidó sztereotípiát is megtestesítik). A kérdések kiélezését és a könnyű válaszok kerülését szolgálja az is, hogy Artie vagy Vladek bizonyos helyzetekben álarcot visel, ami nemcsak annak lehetőségét veti fel, hogy az egér-, macska- vagy disznófő mindig is csupán maszk, hanem az azonosság és nem azonosság együttállásának hathatós vizuális eszköze. A zsidók ábrázolásának Maus-beli megoldása azért nagyszerű, mert nem végleges megoldás. Spiegelman a vizuális és kulturális képzetek mozgatásával, egymásra vetítésével és szembesítésével folytonosan új konstellációt, új nézőpontot hoz létre, hogy aztán megint átrendezze, elmozdítsa azt. Ezekből az elmozdulásokból áll össze az a másik történet, második szint, mely a maga módján egészíti ki és érvényesíti Vladek elbeszélését, hogy megfejelve azt a zsidó identitás és a zsidókról alkotott kép problémájával emlékezetes művé formálja.

BECK ANDRÁS
Élet és Irodalom
2005./15. szám