Az összeesküvés

Az összeesküvés

Képregény Umberto Eco előszavával? Érdekes párosítás. A szerző ráadásul nem más, mint Will Eisner. Nem hiszem, hogy ez a név magáért beszélne Magyarországon, de ha elárulom, hogy 1988 óta a róla elnevezett Eisner-díj a legkiemelkedőbb kitüntetés a képregény világában, akkor bárki képet alkothat arról, hogy kicsoda is ő.

Az 1917-ben született amerikai szerző, aki még az 1930-as években kezdett képregényeket írni és rajzolni, idén hunyt el. Most megjelent munkája, amelynek címe Az összeesküvés. Cion bölcseinek jegyzőkönyve – Az igazság, a művész utolsó befejezett grafikus regénye. A Cion bölcseinek jegyzőkönyve a zsidóság elleni gyűlöletkeltés egyik legfőbb eszköze volt a 20. század folyamán, pogromok ideológiai alapjául szolgált, és hatása kimutatható Hitler tanaiban is. The Times már 1921-ben leleplező cikket jelentetett meg a Jegyzőkönyv hamisságáról, sőt mára szerzőjét is ismerjük (Matvej Golovinszkij orosz hamisító), mégis bizonyos rasszista csoportok (például a nácik, a Ku-Klux-klán vagy mohamedán fundamentalisták) újra és újra előveszik és kiadják ezt a könyvet, hogy felhasználják nemtelen céljaik megvalósításához. A Jegyzőkönyv ugyanis azt állítja, hogy a zsidó vezetők le akarják igázni a világot. Will Eisner zsidó bevándorlók gyermekeként nőtt fel a gazdasági válság idején. Élete során ő maga is többször találkozott az antiszemitizmus különböző megnyilvánulásaival, így hát személyes okokból írta meg ennek, az általa vámpírtermészetűnek nevezett csalásnak a történetét.

Az Ulpius-ház a Maus után egy újabb, a zsidóság ellen elkövetett bűnökről szóló munkát jelentetett meg. Az összeesküvés, akárcsak a Maus, hibrid mű, ám másképp. Míg Art Spiegelman egy több jelentésréteggel bíró, mélyen személyes irodalmi művet alkotott képregényformában, addig Will Eisner egy tudományos esszé és egy képregény keresztezésével próbálkozott. Elsőre meglepetést okozhat egy képregénykötet végén megpillantani a hivatkozások, a bibliográfia, valamint a névmutató szavakat, ám ha sikeresen túltettük magunkat ezen, lassan érthetővé válik az is, miért írhatta a kötet előszavát Umberto Eco. A könyv stílusából kifolyólag nem ábrázol jellemeket, és elbeszélésmódja is sokszor didaktikus, de ezek a hibák nem vonnak le értékéből. A rövid epizódok időrendben követik egymást. A párbeszédek általában olyanok, amelyek a valóságban nem így hangzottak volna el, mégis jól mutatják be az adott kort, a háttérben húzódó érdekeket, a szereplők véleményét és indítékait. A leghatásosabb a kötetben mégis az a tizenhét oldalas összehasonlítás, amelyben a szerző a Jegyzőkönyv közvetlen alapjául szolgáló Maurice Joly francia szatíraíró Machiavelli és Montesquieu párbeszéde a pokolban című művének és magának a Jegyzőkönyvnek kiemelt részleteit egymás mellé állítva ismerteti a nyilvánvaló átemelések nagy részét, sőt sokszor ezek logikátlan voltát.

Eisner célja egyértelmű: összeszedetten, alaposan és közérthetően bemutatni a Jegyzőkönyv születésének körülményeit, több mint egy évszázados történetét és máig érezhető hatását az emberek gondolkodására. Mindezt minden érzelgősségtől mentesen, sőt (képregényhez képest szokatlan módon) néha meglehetősen száraz és tömör stílusban teszi. Az utolsó oldalakon már maga a szerző lép a középpontba. Az, ahogy az idealista idős ember kutatómunkája és tapasztalatai alapján próbálja befejezni művét, ám többször szembesülnie kell azzal, hogy szélmalomharcot vív. A könyv elkészült, ám lezárása pesszimista, mert hiába bizonyította sokadszorra a tudomány, hogy a jegyzőkönyv hamis, hatása mégis tovább él, hiszen a Cion jegyzőkönyvét ma is világszerte árulják. Az utolsó képkocka egy lángoló zsinagógát ábrázol, amely körül a 2003-ban zsidók ellen elkövetett bűnök leírásai olvashatók.

Mivel járul mindehhez hozzá a borítón beharangozott Umberto Eco által jegyzett előszó? A bevallottan képregénykedvelő irodalmár bevezetése felfed ugyan néhány új (és emiatt a képregényből kimaradt) részletet a Jegyzőkönyv előzményeivel kapcsolatban, ezzel azonban nem csökkenti az elkészült mű érdemeit. Írásának jelentősége igazából abban áll, hogy egy képregény előtt jelent meg, és így (Eco tekintélye révén) sokat javíthat a kilencedik művészet hazai megítélésén.

Jár a piros pont az Ulpius-háznak, mert volt bátorsága kiadni egy újabb fontos és igényes képregényt, de hogy valami rosszat is írjak: a borítót készítő Tabák Miklóst nem sok dicséret illeti. Az a borzalom, amit összehozott, sokakat elriaszthat attól, hogy egyáltalán kezükbe vegyék ezt a könyvet. Elgondolkodtató, hogy a szerző nevénél már csak a kiadóé szerepel kisebb betűvel, míg a vörösen virító Cion szó csaknem a borító egyharmadát lefedi. Összességében lehet, hogy jó hatással lesz az eladásokra, mert legalább feltűnő, de ezt nagyon nem így kellett volna. (Ha csak a borítón múlna, nem hiszem, hogy Az összeesküvést a Maushoz hasonlóan egy szélesebb réteg megismerné.) A hátsó fedél pirossal szedett ajánlása is kicsit erősre sikerült: „A Maus után egy újabb klasszikus – nem csak zsidóknak és antiszemitáknak!”. Egy intolerancia ellen harcoló könyv ajánlásában előítéletes/megkülönböztető megjegyzést használni potenciális olvasóinak megjelöléséhez (a szándék ellenére) nem túl szerencsés megoldás. A botrány ingyen-reklám, de ennyire rá lenne szorulva az Ulpius-ház? (Más kérdés, hogy a klasszikus szó is eleve rossz választás volt, hiszen Az összeesküvés egy viszonylag új képregény – de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás.) Jó könyv kifogásolható csomagolásban – láthattunk már ilyet. De olyat, mint Az összeesküvés, még nem: történelmi esszé képregény-köntösben.

Dunai Tamás
SZEGY (Szegedi Tudomány Egyetem hivatalos hetilapja)
2005. november 21.