TDK – MoziNet és Heti Válasz

Ritkának számítanak azok az esetek, amikor egy sorozatindító mestermű második része a győztesek magabiztosságával indulhat a közönségigázó harcban. A magasra tett lécek nagy feszültségeket generálnak, az előre fintorgók és az utólag fanyalgók akkor is mérgezik a levegőt, ha a ráadás éppenséggel kielégítőre sikeredik. Christopher Nolan szerencsésnek mondható, a 2005-ös Batman: Kezdődik! című munkája akkora dobásnak számított, hogy a folytatást az esetleges bukás szele még csak messziről sem csapta meg, a „jó” minősítést alacsonyabb nívóval is kiérdemelte volna, A sötét lovag azonban még a jellegzetes megalomániás tünetegyüttest mutató sequel-betegségek ellenére is (vagy éppen ezeknek köszönhetően) minden várakozást felülmúl.

Az utóbbi idők szuperhős-reneszánszába tartozó darabok közös vonása, hogy szinte mindegyik a képregényhősök lelkének pontos térképét óhajtja vászonra rajzolni. Kevés akció, több dráma, az új nyitányok meglehetősen csínján bántak a fifikás ötletekkel. A látványos detonációk helyett inkább a belső motivációkra és konfliktusokra koncentráltak, semhogy kalandos és előremutató eseményekkel bíbelődjenek. A Batman: Kezdődik!-kel sem volt ez másként, mégis kiemelkedő volt a sorban, mert valóban új szabást kölcsönzött az utóbbi húsz évben erőteljesen kikopott fekete palástnak és gumiruhának: ikonikus, erkölcsileg makulátlan pozitív hős helyett elidegenítő módon egy pszichopatizmusra erősen hajlamos, ingatag félőrültet tett a közönség szemében világmegmentő félistenné. A sötét lovagban a várt figuraszelídítésnek nyoma sincs, sőt a Christian Bale által megjelenített karakter monomániája ijesztő méreteket ölt, a jellegzetesen szűkszavú alak sötétebb és brutálisabb, mint valaha. Gotham Cityt ellepték a hozzá hasonló műbőr maszkok mögé bújó önbíráskodók, eközben az eddig rendszerezetten működő és kiszámítható alvilágban is elszabadul a pokol az öntörvényű, semmit nem tisztelő Joker felbukkanásával. Reményt jelent viszont a gátlástalanul pimasz, de jó ügyért harcoló államügyész, Harvey Dent maffiaperes sikerszériája – ő ezáltal a város új hősévé avanzsál. Látszólag közeleg a nap, amikor már nem lesz szükség a rosszakat megfélemlítő, arctalan szimbólumra, kivált mert jelenléte egy minden eddiginél fékezhetetlenebb antagonista pajkosan vériszamos provokációit generálja.

Batman azon ritka szuperhősök egyike, aki a képességeit nem genetikai torzulásoknak köszönheti, nem biológiai kényszerek nyomására döntött a denevérmaszk mögé rejtőző igazságosztó imázsának viselete mellett. Külvilággal való konfrontálódásait nem a benne lakozó deviáns szerzet okozza, hanem a választás és a felelőség nehézségei. Esetleges tehetetlenségét csak a saját maga által felállított törvényeinek köszönheti, azok betartására való megrögzött törekvése teszi cselekvésképtelenné egy olyan ellenféllel szemben, mint Joker, akinek egyetlen szabálya az, hogy nincsenek szabályai, s ha ezt megszegi, akkor is csak illogikus lépésekkel reagál. Joker letaglózó, Heath Ledger által bámulatos intenzitással megjelenített karaktere azonban csak bónusz katalizátorként szolgál a film szerteágazó alaptételeinek: Nolan kimerítően töményre sikeredett története igencsak aktuális párbeszédet kezdeményez a lassacskán befülledő szuperhősfilm-tematikával. Meddig él egy legenda, hol vannak a határai, mi történik akkor, amikor a mindenek feletti hős sem tud úrrá lenni a káoszon, egyáltalán szükség van-e láthatatlan világmegmentő fantomokra – ez utóbbi fogas kérdés külön pikantériája, hogy a szuperhősfilmeken elhatalmasodó pszichológiai realizmus épp azt célozza meg, hogy az eddig érinthetetlen ikonok esendő, hétköznapi arcot kapjanak.

Nolan nem pusztán filozófiai futamaival hozza zavarba a képregény-univerzum szélesvásznon parádézó alakjait (akár a szépelgésre hajlamos Pókembert, akár Sin City konzekvensen bűnös lakóit): A sötét lovag minden egyes eleméből süt az anarchia és a koromfekete, baljós tónus; a rendező jokeri egzaltáltsággal, serényen vezeti a cselekményt, magasról téve a néző tűréshatárára és befogadási képességeire. A briliáns akciószekvenciákat döbbenetes, ám rendkívül alattomos brutalitású jelenetek váltják – a direktor sunyi módon törli arcon a cenzorokat a képhatáron kívüli borzalmakkal (máglyán elevenen elégetés, élő testbe varrt bomba, botozás, állatokra irányuló agresszió). Az eszevesztett tébolyultság a formai megoldásokba is begyűrűzik, Joker nagymonológjánál Nolan viszonyítási pontok nélküli kameramozgással rántja ki a néző lába alól a talajt s lebegteti a teljes dezorientáltságban. A káosz mégis mesterien precíz, a film bámulatosan használja ki a feszültségskála minden egyes elemét. A rémületkeltő eszközök az előző részben némiképp lötyögősen illeszkedtek az akkor még szerényen bestiális főhősökhöz, most azonban maradéktalanul érvényesülnek.

A Batman-láz nem új dolog, Tim Burton idestova húsz évvel ezelőtt adott neki újkori szárnyakat. Két film erejéig a csillagos égbe repítette a hisztériát, amelyet Joel Schumacher mellbimbó-implantáttummal ellátott, Las Vegasi fényekben úszó giccskavalkáddal tetézett. Az ezredforduló bőregere akaratlanul is az összehasonlítgatások kereszttüzében állt, de a legújabb széria A sötét lovaggal kivívja az őt megillető függetlenséget – a legenda új és minden eddiginél mélyebb rétegébe vezet. A márkanév Nolan kezében a lehető legjobb helyen van: kevés direktor képes a közönség attrakcióra vágyó és gondolkodásra áhítozó rétegeit egyszerre és maradéktalanul kielégíteni. Batman ilyen direktort igényel, A sötét lovag pedig ilyen szereplőgárdát, élén Heath Ledgerrel, akinek idő előtti halála és a körülötte tarajozó, morbid médiaszenzáció nem lepi be a művet. Alakítása, akárcsak a film, igazi gyöngyszem, nem csak a franchise történetében.

Alföldi Nóra, 2008-08-07, mozinet.hu

Batman – A sötét lovag

A halál különös megvilágításba helyezi a környezetét. Súlyossá alakítja és megemeli az átörökített pillanatokat, legyen szó agyunk mélyén rögzült emlékekről, szekrényekben lógó ruhákról, hangfelvételről vagy fényképről.
És nincs alkalmasabb hely és eszköz a szellemidézéshez, mint a mozi. A legújabb Batman-feldolgozás viszont nem ettől lenyűgöző és nem ezért óriási siker. Az lett volna akkor is, ha nem hal meg az egyik kulcsszereplője, Heath Ledger, akit eddig leginkább a Túl a barátságon Oscar-díjra jelölt meleg cowboyaként emlegettek.

A siker már csak azért is garantált volt, mert az úgynevezett blockbuster típusú filmek iskolapéldája: egy sikeres rész folytatása, ami óriási rajongótáborral rendelkező franchise-ra épül, csupa A kategóriás színésszel. Különlegességét pedig nem az adja, hogy nemzedékének egyik legnagyobb tehetsége idén januárban túladagolta magát nyugtatókkal. (Állítólag éppen filmbéli figurája okozott neki rémálmokat.)

Az egész film hozza az előző, szintén Christopher Nolan által jegyzett mozinak (Batman – Kezdődik) különös hangulatát, mellyel a fiatal rendező felülírta a szintén zseniális Tim Burton-féle feldolgozásokat is. A színészek remekek, Batman karaktere is árnyalódik, viszont Heath Ledger Jokere elhalványít mindent és mindenkit maga körül. Eszelős és ijesztően kiszámíthatatlan a valaha moziban látott pszichopaták versenyén éremesélyes alakítása. Olyan filmtörténeti klasszikusokra gondoljunk, mint Sir Anthony Hopkins Hannibal Lectere (A bárányok hallgatnak) vagy Anthony Perkins Norman Batese (Psycho). Ahogy nyalogatja a száját, ahogy jár, a gesztusai, az őrülten fel-felpislantó barna szemek együtt alig leírható hatást gyakorolnak a nézőre. Nem véletlenül nyilatkozta Michael Caine A sötét lovag New York-i premierjén, hogy kollégája alakítása Oscar-díjat ér.

Ledger Jokere Jack Nicholsonéhoz képest, aki a ’89-es legelső Batman-moziban keltette életre a figurát, sokkal mocskosabb, szakadtabb, fiatalosabb, rafináltabb, agresszívabb és ijesztőbb. Nicholsoné bohókás, kissé érzelgős, pocakos, jól öltözött öregúr, Ledgeré pedig maga a fertelmes ördög, a totális gonosz, akinek nem számít semmi, csak a gyilkolás: a zsebében piszok van és kések, és a legnagyobb öröme, ha embereket láthat lealjasodni a félelemtől. Azt hiszem, ez a film az, amit egyszerűen látni kell. A gyerekek elől pedig gondosan elzárni.

Toroczkay András, ,
hetivalasz.hu
8. évfolyam 32. szám
2008.08.07