Titeuf

Adott egy nagyjából nyolc-tízévesnek azonosítható kissrác, munkanélküli apával, (talán) háztartásbeli anyával, bömbölő és minden játékot tönkretevő húgocskával, szerelemmel és barátokkal, az iskolaudvarhoz és általában az élet dolgaihoz köthető szorongásokkal és örömökkel. Jellegzetes, égnek álló hajtincset viselő, tojásfejű figura. Antihős karikaturisztikus környezetben. A francia-belga(-svájci) bande dessinée 1990-es évekbeli megújulásának emblematikus alakja.

A genfi rajzoló, Philippe Chapuis, azaz Zep albumjainak címszereplője először egy svájci fanzinban bukkant föl 1992-ben, majd az egyik legjelentősebb francia kiadó, a Glénat jószemű szerkesztője úgy gondolta, megérnek Zep történetei egy önálló albumot is. Az 1993-ban még csupán néhány ezer példányban kiadott első kötet egyesített több olyan jellemvonást is, amely alapján biztos üzleti kudarcot lehetett jósolni: egy fekete-fehér album, amely gyermekeknek is szólna, ugyanakkor meglehetősen „csúnyán beszélnek benne”, hogy a szülők se vegyék meg csemetéjük épülésére, ráadásul még egy, a nagyközönség előtt ismeretlen rajzoló önéletrajzi vonatkozásaival is meg van fűszerezve.

A Titeuf-mániának is nevezett kulturális jelenség nem egyik napról a másikra alakult ki. Fokozatosan növő népszerűség, először a franciaajkú Svájcban, majd az egész francia nyelvterületen és a fordítások révén azon túl is. Ez esetben a magas színvonalú alkotóművészi és a szintén nagyon komoly marketingmunka egyaránt elismerést szült: idővel jöttek az üzleti sikerek és a képregényes szakma megbecsülése.

Már most a bande dessinée (vagy rövidítve: BD) egyik legnagyobb sikertörténete a Titeufé. A 2002-es kilencedik albumból az első nyomáskor is közel másfél millió darabot adtak ki, a következő albumból pedig kétmilliót. Zep ezzel párhuzamosan szokatlanul fiatalon kapott meg művészképregényes díjakat (2004-ben például az Angoulême-i Nagydíjat) és egyéb elismeréseket. Például egy olyan portré-antológiát Titeufről, amelyet a művészképregény elismert alkotói (mások mellett Bilal, Gotlib, Moebius, Tardi, Tirabosco…) készítettek a genfi rajzoló tiszteletére.

Zep albumjainak fogadtatása nemcsak a művész- és tömegképregény, hanem a gyermek- és felnőttképregény szembeállítást is elbizonytalanítja.

Ez összefügg a BD-történeti kontextussal is: a csak felnőttekre vagy gyermekekre specializálódott folyóiratok relatív háttérbe szorulásával párhuzamosan népszerűvé válnak a ’90-es évek eleje-közepétől olyan album-sorozatok, amelyek, reflektálva az elektronikus kultúra azon állapotára, melyben a felnőttek és gyermekek elvileg kevésbé különböző információkhoz és tapasztalatokhoz juthatnak, mint korábban, egyszerre tudnak megszólítani eltérő korosztályokat. A legelterjedtebb ilyen képregény-típus a főszereplőjére utalva kölyök-képregénynek nevezhető műfaj megújításával jött létre.

Ilyen a belga Midam Kid Paddle-je is, amely 1993-tól tematikusan is idézi az elektronikus kultúra fogyasztási szokásait, a karikatúra hagyománya által meghatározott humoros BD eljárásaival készteti befogadóját az elektronikus kultúrával kapcsolatos morális pánikhelyzetektől való távolságtartásra.

Vagy ilyen az 1987-ben indult, szintén belga Petit Spirou (Tome & Janry), amely az egyik legismertebb belga képregényfigurának, Spirounak a gyermekkorát hozza létre. Ebben az írásbeliség által meghatározott korba helyezett gyermeki világban a szexualitással kapcsolatos tapasztalatokhoz való hozzáférés gyakori tematizálása ugyanakkor az elektronikus kultúra állapotát idézi. (Különösen feltűnő ez azért, mert a fél évszázaddal korábban, akkori ifjú olvasók számára megalkotott felnőtt Spirou figuráját, szemben konstruált gyermekkori énjével, egyáltalán nem érdekli a szexualitás.)

Titeuf ennek a BD-típusnak a talán legsokrétűbb alkotása. A Titeuf-történetek kisiskolás címszereplője nemcsak a szexualitással kapcsolatos, hanem többek között a háború, a rák, az AIDS, a halál és a gyász, az időskorral járó problémák, a munkanélküliség vagy az autógyújtogató külvárosi fiatalok rosszkedvével való szembesülés tapasztalatát is kénytelen gyermeki világába integrálni. Ezt olyan, értelmet adó félrehallásokkal tudja megtenni, amelyek nem egyszer csak rá jellemző nyelvhasználathoz, vagy az addig ismeretlen kifejezések szó szerint vett értelmének vizuális lefordításához vezetnek.

Az egy oldalas geg műfaja (amelyet Zep önértelmezése szerint a charleroi-i Spirou-hagyomány komikus vonulatából hoz) lehetővé teszi, hogy a megtapasztalások és félrehallások, a meglesések és szocializáló félreértések poénosak legyenek, nem egyszer épp a záró poén által legyenek hangsúlyozva. Az apró történetekből építkező gyűjtemény kedvez a tematikai sokszínűségnek is. (Az egyetlen hosszabb elbeszélést tartalmazó tizedik albumot kivéve ilyen gyűjteményes kötetekről van szó.)

A média- és kultúraközi fordításokban persze Titeuf is változik. A kínai fordítás a felnőttek szórakoztatására készült, a francia TV-sorozatban az iskolaudvar nyelve már visszafogottabb (érdekes lehetne megnézni ebből a szempontból Titeuf színházi adaptációját, merthogy van ilyen is!), a görög fordítás első albuma a szexuális tematika szempontjából (az elsőhöz, másodikhoz vagy ötödikhez képest) jóval visszafogottabb hatodik albumborítót vette át. Magyar nyelvű kötet nincs még. Képregény-kulturális különbségekről is árulkodhat, hogy a nálunk egyértelműen gyermekműfajként kezelt kölyökképregények megújított változatából nem Titeuf, hanem inkább Cédric (Cauvin & Laudec, 1987-től), azaz magyarul Marci albumjait tartották megjelenésre érdemesnek, amelyek humora a szülőket minden bizonnyal jóval kevésbé feszélyezi. Azért jó, ha tudjuk: Marcinak is Titeuf-plakát van a hálószobájában…

Maksa Gyula (2007. május) – Panel #4 (4-5. o.)