Batman & Superman – A rajzfilm

Batman & Superman – A rajzfilm
Helloinfo.hu kritika

Toshihiko Masuda animációs filmje minden képregénykedvelő korosztálynak kellemes kikapcsolódás lehet a Superman visszatér bemutatójáig (vagy a legközelebbi Smallville-ismétlésig).

A film

A cím ne tévesszen meg senkit. Nem a DC Comics két nagyágyújának elfeledett közös filmjéről van szó, hanem a Warner 1997-es animációs filmjéről, ami stílusát és hangulatát tekintve a '40-es évekbeli Superman rajzfilmek és a méltán híres Bruce Timm-féle Batman-sorozat elemeit próbálja ötvözni, néhol egész ügyesen. Maga Timm négy évadnyi Batman után ennél a filmnél már csak a produceri teendőket vállalta magára a vezető animátori poszt helyett, tekintettel az ezerféle felügyelni valóra. Az általa meghonosított rajztechnika (erős manga-hatás; barnás színvilág; jellegzetesen kockaállú, szögletes főszereplők) ugyanis olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy idővel külön képregény-sorozatot lett belőle a DC-nél, a japán és hong kongi animációs műhelyek pedig újabb és újabb megbízásokat kapnak a Warnertől a jellegzetes stílusban elkészített szuperhős-kalandok folytatására.

Superman és Batman sikertörténete lassan 70 éve(!) tart, s népszerűségük a '30-as évek óta töretlen – igaz, ebben igen nagy szerepük van azoknak az alkotóknak, akik egy-egy jól időzített „ráncfelvarrással” mindig megmentették a két szuperhőst a középszerűségtől és az unalomba fulladástól. Superman esetében ilyen volt John Byrne 1987-es „ritmusváltása”, amikor is egyetlen tollvonással meg nem történtté nyilvánította az Acélember űrből/másik dimenziókból idecsöppent segítőtársakkal közösen átélt (jellegzetesen ötvenes évekbeli stílusú) pofozkodásait, és helyette inkább a Christopher Reeve-féle mozifilmek hangulatában szőtte tovább a történetet.

A '80-as években a Denevérembert is ki kellett rángatni abból a szakadékból, aminek a mélyére egy bugyuta, ám érthetetlen módon sokáig népszerű '60-as évekbeli tévéfilmsorozat, majd a hidegháború szülte, nevetségesen bárgyú terrorista/földönkívüli/kommunista főellenségek lökték le Bob Kane Sötét Lovagját. Frank Miller sokat emlegetett „mítoszmegmentő” történetei (The Dark Knight Returns és Year One) mellett egy sötétebb, kimondottan a felnőtt olvasótábornak szán sorozat is útjára indult a DC-nél Legends of the Dark Knight címmel, ahová nem kisebb nevek szállították a történeteket, mint Alan Moore, és Alan Grant.

Ekkortájt kezdett átalakulni a két szuperhős egymáshoz való viszonya is. A DC bajnokainak az elmúlt évtizedekben számos alkalommal kellett már együtt megmenteni a világot, a kettejük igencsak különböző személyiségéből eredő konfliktusokat azonban csak a '80-as években emelték bele az alkotók a közös történetekbe. Superman az egyértelműen pozitív hősök idealista prototípusa. Egy sziklaszilárd jellemű kétajtós szekrény, aki ha éppen nem fél kézzel csapja agyon a Metropolisra törő ügyeletes szuperbűnözőt, akkor egy vidékről a nagyvárosba csöppent, lúzer újságíró álcája mögé bújva próbál beilleszkedni a társadalomba. Batman karaktere jóval összetettebb ennél. A milliomos playboy, Bruce Wayne valójában egy családi tragédiától megsebzett lélek, aki – szuperképesség híján – hol teátrális köpenylobogással, hol az árnyakban megbújva harcol, hogy beteljesítse egyszemélyes bosszúját a gothami alvilágon.

A két szuperhős munkamódszere igencsak eltér egymástól – és ez nagyon jól tetten érhető Toshihiko Masuda rajzfilmjében is. Superman nem ért egyet Batman durva, és sokszor nem teljesen legális módszereivel, és ennek rendre hangot is ad. Ha például a gonosztevők perdöntő bizonyítékokat rejtegetnek egy szálloda elnöki lakosztályában, akkor szinte biztosak lehetünk abban, hogy Superman fényes nappal repül a helyszínre, áttöri a vasbeton falakat, bezúzza a páncélajtókat, az igazság és a törvény nevében magához veszi azt, amiért jött, majd lobogó köpennyel és egy szuperszónikus repülő sebességével távozik, mindenki szeme láttára. Batman stílusa némileg kifinomultabb: az éjszaka közepén az őrséget kijátszva oson be az épületbe, elemlámpával világít, elektromos zárnyitóval töri fel a páncélszekrényt, lefényképezi és/vagy ellopja, ami kell, és már árkon-bokron túl van, mire megszólal a riasztó – már ha megszólal egyáltalán, hiszen a Sötét Lovag ott jártáról rendszerint csak egy résnyire nyitva hagyott ablak, és a meglibbenő függöny tanúskodik…

A fenti elemek rendre felbukkannak a Toshihiko Masuda vezényelte animációs filmben is, a forgatókönyvírókat ötös illeti a két képregényhős klasszikus stílusjegyeinek bemutatásáért – maga a történet azonban csak egy erős közepest érdemel. Joker hogy-hogy nem szerez némi Kriptonitot (az egyetlen fegyvert, amivel az Acélember képességeit gátolni lehet), és azonnal rohan vele Lex Luthorhoz, Metropolisba. Természetesen a fehérre mázolt képű bohóc denevérruhás nemezisze is felbukkan Superman szeretett városában, hiszen Joker és Batman olyan, mint a Jin és a Jang, nem lehet meg egyik a másik nélkül. Nem túl bonyolult sztori, valljuk be. Szerencsére a forgatókönyvírók úgy döntöttek, nem veszik figyelembe a két szuperhős eddigi közös történeteit, és úgy tesznek, mintha Batman és Superman most találkoznának életükben először. Így Clark Kentnek (a képregényhősök szokásos „vajon ki lapul az álarc mögött?”-paráján túl) ezúttal nem csak a kopasz gézengúz legújabb világuralmi tervei miatt kell aggódnia: könnyen lehet ugyanis, hogy a WayneCorp. ifjú vezérigazgatója lecsapja a kezéről Lois Lane-t…

A bő egyórás történet vége nem hiszem, hogy bárkit is meglepne: győznek a jók, elbuknak a gonoszok. A stáblistáig azonban Superman és Batman nem kíméli sem az ellenfeleket, sem egymást – mindenki megkapja a mázsás pofonokból és a cinikus odamondásokból a neki járó fejadagot. A képregények és a szuperhős-történetek rajongói tehát biztosan elégedettek lesznek ezzel a rajzfilmmel.

75%

A DVD

A szándékosan retró-hatású színvilág igen kellemes nagyképernyős tévén is, a hanghatás nemkülönben. A szinkronra sem lehet panasz: a két főhősnek igen kellemes az orgánuma, és legalább van valami, ami a kerek Lennon-szemüvegen kívül megkülönbözteti egymástól a civilben igencsak egymásra hajazó vasalóállú igazságosztókat. Lois Lane eredeti hangja és a magyar is kellemesen bolondos, Reviczky Gábor azonban legyen akármilyen jó színész is, szinkron-fronton nyomába sem ér Joker eredeti hangjának, Mark Hamillnek.

Extrák tekintetében Warnerék sajnos nem voltak túl bőkezűek, mindössze egy rövid – de annál szívet melengetőbb – montázs-szerű összeállítást találunk a korongon Superman eddigi képregényes és mozgóképes pályafutásáról.

30%

A teljes cikk elolvasható a helloinfo.hu-n