A képregény nem sült galamb!

A képregény nem sült galamb!
Érdeklődők és alkotók sokasága a műfaj első fesztiválján

A hét végén rendezett I. Magyar Képregény Fesztivál is bebizonyította, hogy hiába ármánykodott annak idején Finogenov elvtárs, a képregényt nem lehet elpusztítani.

Pedig a Szovjetunióból ideküldött kultúraideológus, az ötvenes években, egy Fészek Klubban tartott fejtágítón oda nyilatkozott, hogy a képregény szocialista emberhez méltatlan, nyugati kultúrmocsok, és ezzel egy időre valóban sikerült padlóra küldenie mifelénk azt a műfajt, amely azóta is tápászkodik. Néhány kitűnő rajzoló, köztük a mindenki előtt ismert Korcsmáros Pál vagy Zórád Ernő jóvoltából egy időre rendesen magához is tért, ám a nyolcvanas évek közepén a képregények megint eltűntek, és miközben például Franciaországban már külön művészeti ágnak tekintik, Japánban az irodalmi alkotásoktól a szakácskönyvekig számos kiadvány megjelenhet ebben a formában, nálunk a buborékba beszélők világa csak mostanában kezd megint éledezni húsz éve óta tartó tetszhalálából.

A képkockákba terelt történetek újra beóvakodtak az újságok, könyvek oldalaira, a képregény történetével foglalkozó kiadványok jelentek meg, némileg feljavítva ismét piacra dobják Korcsmáros Pál legendás Rejtő-adaptációit, valamint a magyar irodalom klasszikus műveiből készült képregényeit. Az Ulpius-ház kiadónak köszönhetően már nálunk is kapható Art Spiegelman Maus című világhíres holokauszt képregénye, megnyílt a Karton Galéria, amelyben rendszeresen láthatók képregény-kiállítások, végül megalakult a Magyar Képregénykiadók Szövetsége is, amely a hét végi fesztivált rendezte az Almássy Téri Szabadidőközpontban.

A képregény történetéről szóló előadásokat és a színpadon zajló kerekasztal-beszélgetéseket hallgatva, a műfajjal foglalkozó kiadók, újságok standjai között tülekedve magunk elé képzeljük a szovjet kultúra bozontos szemöldökű megmondó emberét, aki itt alighanem a szívét markolászná, ha meg mégsem, csupán azért, mert egy kukkot sem értene az egészből. Zavartan téblábolna Donald kacsa és Garfield között, értetlenül forgatná a Pókember-kiadványokat, és nem értené, hogy a XIII. című, szép kivitelű francia kultusz képregény előtt miért állnak párás szemmel a műfaj rajongói, és miért suttogják tisztelettel, hogy: végre, hát végre megjelent! Szörnyülködne a kor szuperhősein, de a japán stílusú “manga” képregény, a képregényhősöket is rejtő Marvel-kártya, valamint az NDK-ból származó, úgynevezett Abrafaxe képregény Bermuda-háromszögében bizonyára pillanatok alatt elveszne.

A tömeg hatalmas, mindenki beszélget, kérdez és vásárol. Egy nagyobb méretű asztal mögé ülve többen ceruzát ragadnak, egy tíz év körüli kisfiú égő poklot rittyent bozontos halálfejekkel, egy copfos kislány Barbie-hősöket rajzol az előnyomtatott képkockákba. Kicsit odébb Vass Mihály képregényrajzoló cirkalmazza azok portréit, akik leülnek elé. Ígéri: valamennyien szereplői lesznek majd a Jóemberek című készülő munkájának. Árulnak aztán vitathatatlan művészi értéket képviselő francia munkákat, Filó Vera furcsa megfogalmazású képregényeit, és persze mesesorozatok tucatjait gyerekeknek.

Zizeg a tömeg, a színpadról mondatfoszlányok úsznak a légtérbe. “Na és akkor jelent meg a Lenocska és a lustaság… a Kétéltű ember 1950-ben igazi áttörést jelentett… akkoriban láthattuk Mokány Miskát, aki leleplezte az árdrágító kereskedőket…” hallatszik a hangszórókból Kiss Ferenc képregénygyűjtő, -kutató hangja, miközben a Kretén című lap munkatársai dedikálnak, igazi sztároknak kijáró tisztelettel csúsztatják eléjük az általuk rajzolt sorozatokat. Néhányan a Korcsmáros-féle Rejtő-képregények egyik restaurátoraként is ismert rajzolót Varga Zerge Zoltánt faggatják arról, mi a jó ebben a műfajban. Varga Zerge azt mondja: azon túl, hogy egyesíti magában az irodalmat, a rajzot és egy kicsit a filmművészetet, a képregény nem sült galamb, nem repül be az ember szájába. Mivel látványos rajzokkal hiányos információkat közöl, olvasásuk közben gondolkodni kell, mozgatni a fantáziát. És nincs igazuk a huhogóknak sem, a képregény senkit sem szoktat le az olvasásról.

Ha valaki találkozik Finogenov elvtárssal, diszkréten mondja meg neki, hogy a képregény élt, él és élni fog.

Trencsényi Zoltán
Népszabadság
2005. április 11.