(El)rajzolt hősök – Képregény-adaptációk a moziban

Még a filmtermést csak hellyel-közzel figyelőknek is feltűnhetett a képregényből készült alkotások nagy száma a mozik kínálatában. Szinte minden hónapban bemutatnak egy újabb rajzolt történetből ismert vagy éppen (nálunk) ismeretlen figuráról szóló alkotást. E filmek műfaj tekintetében igencsak vegyes képet mutatnak, akad közöttük kalandfilm, vígjáték, horror, western, akciófilm, sci-fi, mint ahogy színvonaluk is ingadozó, a nevetségestől a profi kézműves munkán át mindenféle akad közöttük. Legtöbbjük egy-egy szuperhős kalandjait mutatja be, ami siker esetén sorozattá terebélyesedik, de művészi igényű alapanyagokból is készültek már feldolgozások. A filmek megcélzott közönsége elsősorban a képregény rajongóké, akik korántsem csak az általános iskolás korosztályt és azt a néhány gyermeklelkű felnőttet jelentik, akikkel hazánkban azonosítani szokták ezt a szubkultúrát. A világ nagy képregény készítő és -fogyasztó országaiban (Belgium, Franciaország, Japán, USA) a képregény nemcsak olcsó, szórakoztató, rajzos füzeteket jelent, hanem gyakran vaskos, impozáns kiállítású, egyértelműen maradandónak szánt albumokat is, melyekbe már belelapozni is élmény, mint arról az idén áprilisban Budapesten megrendezett Első Magyar Képregényfesztivál közönsége is meggyőződhetett. A honi comics-kultúra (újjá)éledését nemcsak ez a sikeresnek mondható esemény jelzi, hanem azok az örvendetesen megszaporodó, tartalmukban és küllemükben is igényes kiadványok, melyek között európai szériadarab (XIII) éppúgy akad, mint amerikai művész képregény (Maus), míves válogatás (Fekete–Fehér Képregény-antológia) vagy klasszikus hazai munka (Korcsmáros Pál Rejtő-adaptációi). A szemkápráztatóan aprólékos, színes vagy éppen letisztultságukkal tüntető grafikák és a belőlük kikerekedő történetek kimeríthetetlen változatossága teszi igazán vonzóvá a kilencedik művészetnek is tartott képregényt.

Rajzok segítségével elmesélt történetek – melyeket alkalomadtán szöveg is kísér a képek alá, fölé, mellé írva –, már legalább az ókor óta léteznek, ám a mai értelemben vett képregény csak a 19. század végén született meg. A narráció és a párbeszédek ekkor kerültek először a képkockán belülre, így rajz és szöveg kapcsolata szorosabbá vált, a rajz a szöveg, a szöveg a rajz támogatása nélkül szinte értelmezhetetlenné vált. Az irodalom és a képzőművészet gyermekének legközelebbi rokona a vele nagyjából egyidős mozgókép. Elsősorban a képregény kockák és a plánok hasonlósága utal a szoros vérségi kötelékre; a közelik, félközelik és totálképek váltakozása mindkét médium sajátjává vált. A képregény alkotók később tudatosan kezdtek filmekre jellemző eszközöket alkalmazni munkáikban, például a mozgás illúzióját keltő fázisokra lebontott rajzokat, a hollywoodi dramaturgia fogásait vagy a nagylátószögű objektív hatását felidéző rajzokat, amelyek az előteret és a hátteret egyforma élességgel mutatják. A filmekben alkalmazott beállításoknak, jelenetsoroknak a megtervezésében ma már nélkülözhetetlen storyboard, vagyis a rajzos forgatókönyv, szintén fontos vetülete képregény és filmkapcsolatának. Az egyezések ellenére lényeges különbség, hogy a képregény, rajzolt voltából adódóan, sohasem lehet annyira realisztikus, mint egy film, mindig stilizált világot ábrázol. Másrészt pedig a film egy cselekvéssor egészét képes megjeleníteni, míg a képregény egy folyamatnak csak a legfontosabb, a legjellemzőbb pillanatát ragadja ki és merevíti meg.

A képregények kivételes figurákat, mozgalmas, kalandos, ugyanakkor könnyen átlátható és átélhető történeteket kínálnak, vagyis szinte magától értetődik a filmkészítők fokozott érdeklődése Superman, Batman, Asterix és társaik iránt. A hosszú évek, évtizedek óta létező hősöknek széles rajongótáboruk van, s ez kellő alapot biztosíthat a filmváltozat sikerének is. Ennek ellenére kevés az igazán emlékezetes adaptáció, a legtöbb képregény alapú tévésorozat vagy mozifilm a nevetségesség és az infantilizmus határán egyensúlyoz. Ennek okai elsősorban a két médium már említett különbségeiben keresendők. A rajzolt alakok hús-vér megjelenése általában csalódást kelt, mert a rajzok eltúlzott vagy éppen leegyszerűsített világát nem képes visszaadni. A mozgókép is élhet a stilizálás eszközeivel, amennyiben a díszleteket, a színeket, a színészek maszkját, mozgását a realisztikustól eltérően alkalmazza. Ekkor sok múlik a rendező stílusérzékén, mert gyakran csak egy hajszál választja el az elegáns stílusbravúrt a vásári komédiától, mint az a Tim Burton, illetve Joel Scumacher rendezte Batman-filmek színvonala közötti különbségen tapasztalható. Burton első Batman-je komor, gótikus városképeinek és Jack Nicholson frenetikus Joker-alakításának köszönhetően máig mércéje a képregény-filmeknek. Ez a mozi tekinthető egyébként a megfilmesítési hullám kezdetének is. Az 1989-es bemutatója óta eltelt bő másfél évtizedben több mint félszáz olyan comics-adaptáció készült – főképp az Egyesült Államokban, kisebb részt pedig Franciaországban –, amelyik hazánkba is eljutott. A szintén megszámlálhatatlanul sok japán képregény sorozat, vagyis manga elsősorban nem élőszereplős formában hódít világszerte, hanem rajzfilmként. Ezek az animénak nevezett és többnyire tévésorozatként vagy videón forgalmazott filmek legalább olyan mennyiségben készülnek felnőtteknek, mint az iskoláskorúaknak.

A hazánkban is bemutatott adaptációk többsége az amerikai tömeg képregény legnépszerűbb sorozatait dolgozza fel, vagyis szuperhős-központú. Fő figurája gyakran természetfeletti képességekkel megáldott/megvert figura, aki erejét a jó ügy érdekében használva igyekszik egy nagyobb közösség (nemritkán az egész emberiség) életét megmenteni földi vagy földöntúli hatalmaktól. Ennek a típusnak legkézenfekvőbb példája Superman, de a magánéleti gondokkal küszködő Pókember, a mutánsokból álló X-Men csoport, Fantom vagy a Fantasztikus Négyes szintén e kategóriába sorolható. A szuperhősök leginkább a mitológia isteneihez hasonlítanak, emberi alakot öltött, ám az embernél sokkalta erősebb, ügyesebb, bátrabb lények, akik azonban korántsem tökéletesek és nem is halhatatlanok. Mindegyiküknek van valamilyen speciális képessége, amivel képesek ellenfeleik fölé nőni, ugyanakkor gyengéik is vannak, amik éppúgy lehetnek rémálmokban kísértő tragikus emlékek, mint a különleges képességek uralhatatlanná válása vagy éppen magánéleti problémák. A velük való érzelmi azonosulás ezért is könnyebb, ami pedig feltétele a figurák népszerűvé válásának. A párkapcsolataiban ügyetlen Pókember, a szülei tragikus halálának terhét hordozó Batman, a látását elvesztő Fenegyerek vagy a mutáns voltuk miatt kiközösített X-Menek álruhás énjük segítségével ellensúlyozzák a rájuk mért sorscsapásokat. Jelmezt és maszkot öltve könnyedén győzik le a hétköznapi akadályokat, komoly feladatot csak a hozzájuk hasonlóan kettős identitású, ám erejüket mások elpusztítására, a világ leigázására használó gonosztevők mesterkedései jelentenek számukra. A jó–rossz, sötét–világos, szép–rút ellentétpárokra épülő mesebeli, naiv világkép sokáig jellemezte az amerikai képregényeket és a belőlük készült filmváltozatokat is, gondoljunk csak a meglehetősen steril Supermanre vagy a Dick Tracy snájdig címszereplőjével szembenálló eltorzított arcú gengszterekre. A 2000-ben készült A sebezhetetlen című film is erre a jellegzetességre alapozva mutatta be egy törékeny testű férfi identitáskeresésének tragikus következményeit. A képregény világot a realitással összebékíteni igyekvő alkotásban a porceláncsontú comicsrajongó baleseteket idéz elő, hogy a túlélők között megtalálja önmaga tökéletes ellentétét, a katasztrófát karcolás nélkül megúszó szuperhőst.

Az 1930-as évek végén útjára induló Batman már árnyaltabb hős, nincsenek szuperképességei, a napfény helyett a sötétségben érzi otthon magát, ráadásul a nem éppen közkedvelt denevéreket idéző álruhát viseli. Az ötvenes években az „amerikai ifjúságot megrontó” képregények ellen indított boszorkányüldözés jelentősen visszavetette a comics felnőttesedését (vö. Kubiszyn Viktor: Állókép-birodalom, Beszélő 2004/11.), így aztán a hatvanas években népszerűvé váló sorozatok (Pókember, Fantasztikus Négyes, X-men) a szigorú előírások (Comics Code) következtében teljesen aszexuális, vértelen, ám látványos kalandokkal hódítottak. A vérfrissítés akkor következett be a tömegképregényben, amikor az underground felől érkező alkotók is lehetőséghez jutottak a két óriáskiadónál, a Marvelnél és a DC-nél (Detective Comics), hogy újraértelmezzék a megfáradt hősfigurákat, illetve amikor a Dark Horse kiadó harcias filmsikerekből(Star Wars, Alien, Terminátor) épített ki rajzolt sikerszériákat. Mindez a nyolcvanas években történt, és hamarosan olyan új hőstípusok is megjelentek, mint a Megtorló, Tank Girl, Ivadék (Spawn), Maszk, Penge, Pokolfajzat, akik gyakran ugyanolyan erőszakosak, amorálisak és visszataszítóak voltak, mint azok a gengszterek, vámpírok vagy démonok, akik ellen felvették a harcot. Mozgatórugójuk nem az erkölcs, az emberiesség, a „nagyobb erő, nagyobb felelősség” elve, hanem a bosszú, a pénz vagy egyszerűen csak a pusztítás élvezete. A 90-es évek és napjaink filmkészítői ezeket a viszonylag szűkebb körben ismert, kultikus sorozatokat mind gyakrabban viszik vászonra, ám közülük általában csak azok lettek sikeresek, amelyek nem próbálták meg a politikai korrektség jegyében megszelídíteni az amorális figurákat; így a vámpírvadász Penge vérgőzös ámokfutása vagy az ördögsz arvas, sziklaöklű Pokolfajzat vicces démonirtása át tudta menteni a vászonra a rajzolt alapanyag egyedi vonásait, sötét színeit.

Ezzel tulajdonképpen az adaptációknak az a vonulata erősödött fel, amely igyekszik nemcsak a képregény külsőségeit átvenni (színvilág, jelmezek, díszletek) és aztán egy teljesen új történetet elmesélni, hanem megpróbál az eredeti stílusához, hangulatához, megszokott dramaturgiájához ragaszkodni, minél kevésbé figyelembe venni azt, hogy a film családi moziként is eladható legyen. A korábbi feldolgozások legtöbbje az eredeti figurák, konfliktusok és cselekményelemek közül csak néhányat vett át, aztán új történetet kerekített köréjük. Különösen a nagyon ismert, hosszú ideje futó sorozatok esetében fordult ez elő, ilyen az első négy Batman, az X-men 1–2., a Flintstone család vagy az Asterix és Obelix. Ezek az adaptációk sohasem az első kalandtól mutatták be a főhősöket, születésüket, átváltozásukat a néző által ismertnek tekintették, vagyis a filmet inkább egy sorozat egy epizódjaként, semmint teljesen autonóm alkotásként prezentálták. Ezzel a kezdetet homályban hagyó gesztussal egyrészt növelték a figurák mitologikus voltát, másrészt sok kényelmetlen kérdés elől kitérhettek, hiszen így nem kellett megmagyarázni, hogyan szerezte Batman a szerkentyűit, vagy miképp szerveződtek csapattá a világ négy sarkából származó mutánsok.

A kályhától való kezdés a Superman vagy a Robotzsaru idején is létezett, de csak a Pókember 2002-es óriási sikere után vált mintapéldává. A Pokolfajzat, A Megtorló, a Macskanő az origót is színre viszi, az ötödik Batman-film pedig már a címébe emelve hangsúlyozza az eredettől való indulást. A nevelődés regény műfaját idéző dramaturgia képes megmutatni, a hétköznapokban kudarcokat átélő személyiség hogyan kompenzálja balsikereit szuperképességeinek fokozatos kiismerésével és tökéletesítésével, majd hogyan válik két énje miatt még magányossabbá. A Batman: Kezdődik! azonban nemcsak a pozitív, hanem a negatív oldal képviselőit is a korábbiaktól eltérően kezeli. Az eddigi Batman-feldolgozások is rendre más ellenfelet állítottak szembe a hőssel, Christopher Nolan filmje viszont egy eseménysoron belül jeleníti meg folyton új alakban az ellenséget (gengszterfőnök, Madárijesztő, Ra’s Al Ghul), veszélyességét, megfékezésének nehézségét kiemelve ezáltal. Szintén újítás, hogy a korábbi munkákkal ellentétben nem látjuk a gonosz születését és halálát sem. Joker, Pingvin, Kétarc, Méregcsók és társaik mindig csak az adott epizódban tűntek fel, és a Denevérember azon melegében le is tudott számolni velük. Most viszont – a képregényhez hasonlóan – a diadal csak pillanatnyi, Madárijesztő és számos bűnöző meg tud szökni a zűrzavart kihasználva, a befejezésben pedig Gordon felügyelő már egy új bűnöző, Joker felbukkanására figyelmezteti a főhőst.

Persze képregények önálló történetként is megjelenhetnek, tehát lezárt, folytatást nem igénylő formában, ami szintén felkeltheti a filmkészítők figyelmét. Ilyen adaptáció a Hasfelmetsző Jack-históriát feldolgozó A pokolból című film vagy a dél-koreai bosszútörténet, az Oldboy, de részben ide sorolható a Sin City is, amely leginkább a közös helyszín által összekapcsolt önálló történetek füzére. A bűn városát a kilencvenes évek elején indította útjára az a Frank Miller, aki elsősorban a Fenegyerek és Batman kalandjainak megújításával szerzett elismerést. Az augusztus óta magyar kiadásban is olvasható Az első év című Batman-epizóddal például nemcsak Bruce Wayne Denevéremberré válását és korai tevékenységét helyezte reflektorfénybe, hanem vele egyenrangúvá tette Gordon felügyelő alakját és harcát a korrupció ellen. A két szálon futó és a főhősök belső monológjaira épített narráció, a plasztikus karakterek és David Mazzucchelli realisztikusságra törő rajzai első osztályú képregényt eredményeztek, amely részben a legújabb Batman-film kiindulópontjául is szolgált.

A Sin City mozgóképes változatának kialakításában Miller társrendezőként vett részt Robert Rodriguez oldalán, az eredmény pedig az eddigi legpontosabb képregény-adaptáció lett. A képregény a szemünk előtt filmként jelenik meg, az alkotók az eredeti rajzok színeit és képkivágásait hajszálpontosan újrateremtették, ráadásul az írott szöveg is változatlan formában hangzik el a párbeszédekben és monológokban. Tulajdonképpen már nem is feldolgozásról, adaptációról van szó, hanem a rajzolt médiumnak filmre való átfordításáról, melynek kimenetele egy elképesztően látványos és magával ragadó mozgó képregény lett. Ehhez a digitális technika alkalmazása kellett, hiszen az összes jelenetet zöld háttér előtt vették fel, amihez aztán számítógép segítségével alkottak tárgyi környezetet és kulisszákat. A legelvetemültebb rajongók sem fanyaloghatnak az eredményen, a rajzolt eredetiket eddig nem ismerők pedig már magyarul is böngészgethetik Miller keze munkáját a Fekete–Fehér Képregény-antológia sorozatában vagy a www.kepregeny.net oldalain.

Miller fényből és árnyékból szőtt világában olyan antihősök néznek szembe a reménytelenséggel, akiknek semmilyen szuperképességük nincs. Rendőrök, bérgyilkosok, gengszterek, utcalányok, akik a bűnből élnek; közöttük csak rosszak és még rosszabbak akadnak, talán az idős rendőr, Hartigan (Bruce Willis) kivételével. Tetteik viszont legalább annyira túldimenzionáltak, mint az álruhás igazságtevőké, „túlfejlett erkölcsi érzékük tartja csak bennük a lelket: ha egy védtelen nőt méltánytalanság ér, beindulnak és vérben forgó szemekkel vesznek elégtételt” (Kovács Marcell: Éjszakai rohanás, Filmvilág 2004/6. 14.).

A filmváltozat ebben is ragaszkodik a képregényhez, és a rajzolt erőszak mozgóképi megjelenítése olyan húsbavágó jeleneteket eredményez, amely a nézők és a kritikusok felháborodását is kiváltotta. Az eredetihez való túlzott hűség azonban hátrányokkal is jár. Az epizodikusság, a felvonultatott sztárgárda és az elképesztő látvány majdnem elfedi, hogy a Sin City nem igazán válik filmélménnyé. A képregényeknél alapvető mozgalmasság filmen tömény akciófolyamot eredményez, ami fél óra után a túladagolás tüneteit válthatja ki a nézőben. Pihenő alig akad, ha épp nem ölnek vagy ölelnek, akkor a férfi hős rekedtes belső monológjait hallhatjuk. A film nem hagy időt a szemlélődésre, a motivációk átélésére, a figurák megismerésére, hiányzik a képregény magától értetődő szabadsága, a kockák és az oldalak tetszőleges idejű nézhetősége és a visszalapozás adománya. A vásznon szakadatlanul sorjáznak a jelenetek, valószínűleg azért, mert nincs több kép és több szöveg az eredetiben, így a rendezők kénytelenek „lapozni”. Ennek kiküszöbölésére lassítani kellett volna a tempón, amihez a két rendezőnek – valamelyest érthető okokból – nem volt szíve.

Ezek után talán fölmerül a kérdés: vajon mi tekinthető sikeres képregény-adaptációnak? Egy film élvezetéhez aligha fontos tudnunk, hogy volt-e rajzolt alapja, nem kell ismernünk a figurák epizódok százain átívelő előéletét, mert a film önálló alkotás, aminek nem valamilyen előzményhez képest kell értéket tulajdonítanunk, hanem csakis önmagában kell szemlélnünk, értelmeznünk. Ez a regényadaptációk esetében is minduntalan előkerülő probléma (lásd legutóbb a Sorstalanságot) általában akkor kardinális kérdés, ha a mozgóképes eredmény mégsem áll meg a saját lábán. Ha a párbeszédek könyvízűek, ha a sztárszínészek nevetségesen néznek ki jelmezükben, ha a film nem elég magával ragadó, ha bugyuta vagy épp véresen komolyan veszi magát, akkor mindig megszólal „a képregény sokkal jobb” szólama. Épp ezért a filmváltozatoknál talán annak az arányát legnehezebb megtalálni, hogy meddig kell vagy lehet hűségesnek maradni, és mi az, amiben muszáj újítani. Ez talán fokozottabban igaz a közismert képregényekre. A túlzott hűség elsősorban a külsőségekre, színekre, maszkokra, ruhákra, díszletekre vonatkozik, a történetek ugyanis ritkán kerülnek át változtatás nélkül a képregényből a moziba. A ritka kivételnek számító Sin Cityben úgy igyekeztek elmélyíteni a meglehetősen sovány történeteket, hogy a három feldolgozott epizódot kerettörténettel fogták egybe, melyben a harmadik történet még egy keretbe foglalja a megelőző kettőt, a három férfihőst pedig egy bárban „futtatták össze”, jelezve, hogy egyazon városban és környéken járunk, sőt talán ugyanazon az éjszakán. A művészi szempontból legsikeresebb adaptációk, mint A kárhozat útja vagy az Oldboy szinte semmiben sem emlékeztetnek képregényre, legfeljebb utólag ötölhet eszünkbe néhány kitartott totálképről vagy osztott képmezős megoldásról, hogy ezeknek akár rajzolt előzményei is lehetnek. Vagyis ha a film mind képi, mind tartalmi kidolgozottságában magas színvonalú és rendezőjének egyedi kézjegyét is magán viseli, akkor képes az írott/rajzolt eredetit feledtetni, vagy azzal egyenrangú, autonóm alkotásként funkcionálni.

A műfaj filmekben otthonosan mozgó és egyéni látásmódú rendezők többnyire biztosabb kézzel nyúlnak a képregények megfilmesítéséhez is. TimBurton (Batman, Batman visszatér), Bryan Singer (X-men 1–2.) és Sam Raimi (Pókember 1–2.) társaságához csatlakozott most a Rodriguez-Miller páros és a Mementó-val befutott Christopher Nolan, akinek azonban a Batman: Kezdődik! kapkodó, elaprózott akciójeleneteit elnézve még van mit tanulnia a zsánerről. A tehetséges direktorok által sikerre vitt adaptációk pedig gondoskodnak róla, hogy a képregények továbbra is mozifilmek kiindulási alapjai legyenek. Már készül az új Superman, a Watchmen, a Tintin moziváltozata és legutóbb David Cronenberg is comicsból forgatott thrillert A History of Violence címmel.

A Sin City mind képileg, mind történetvezetésében radikális munka, statikus beállításaival és rajzfilmfigurákká torzított színészeivel a grafikus stilizálást valósította meg a filmvásznon és már most hivatkozási alapnak számít. Az általa megkezdett úton továbblépni csak a filmzene elhagyásával, a hangeffektusok, a narrátori szöveg és a párbeszédek képbe írásával lehetne, aminek aligha lenne komoly hozadéka, ám közelebb kerülnénk a valódi képregényfilmhez. Mint arra Varró Attila filmkritikus egy előadásában felhívta a figyelmet, a hatvanas években készült Batman tévésorozat már tett erre egy kísérletet: a színészek a rajzolt alakok stilizált jelmezeit, maszkjait és mozdulatait viselték, illetve utánozták, néha meg is merevedtek, mintha csak állóképet látnánk, a hanghatásokat pedig (bang, boom stb.) a rendező beleírta a képekbe is. Aki látott valaha részletet ebből az alkotásból, valószínűleg nem állta meg nevetés nélkül, ám szinte eldönthetetlen, hogy fergeteges paródiát látunk, vagy az alkotók csak túl komolyan gondolták a két médium összekapcsolását. A teljesen képregényszerű film azért sem képzelhető el, mert ha képes is a technika az egyes képregény kockák pontos megjelenítésére, elrendezésüket, átfedéseiket, egy-egy oldal kompozícióját nem adhatja vissza, ami pedig a comics legfontosabb jellegzetessége, igazán egyedi vonása. Tehát még egy tökéletesnek tűnő adaptáció után is érdemes fellapozni a rajzolt eredetit és beleveszni az állóképekbe. Frank Miller sem rombolta le saját Sin Cityjét, csak megépítette annak testvérvárosát.

Forrás: Debreceni Disputa – 2005. November