[toc]
Egy farkasember naplója – X-men kezdetek: Farkas kritika
(Kovács Patrik) Miből lesz a cserebogár: Rozsomák vérzivataros monodrámájában ipari látvány-hullámvasúttá gyúrják az X-Men legendát.
Megnyitotta kapuját az idei blockbuster-szezon, és azonnal egy régi ismerős viharzik be rajta. Nem meglepetés, hogy a Marvel-istálló kultikus darabja, az X-Men az alaptrilógia lecsengése után három évvel a divatozó szokásoknak megfelelően menetrendszerű előzménymesében reinkarnálódik. Ez már önmagában is lesújtó hír azoknak, akik a Bryan Singer által fémjelzett korai epizódok gondolati gazdagságát és bonyolultabb emberábrázolását kívánják viszontlátni, hiszen a ciklusban uralkodó időrendet önkényesen megbontó eredetmondák általában a táptalaj erőtlen vadhajtásaiként végzik (lásd például: Az ördögűző: A kezdet, Hannibál ébredése). Az X-Men kezdetek: Farkas nagy szerencséje, hogy a híres mutánsgárda legmarkánsabb és legtökösebb tagjának genezisét beszéli el, ugyanis Rozsomák (a magyar fordítók keresztelték át Farkasnak) nélkül annyit sem érne ez a töményen mérnöki látványmaraton, mint körmöm (khm, bocsánat, karmom) alatt a piszok.
Gavin Hood (Tsotsi, Kiadatás) spin-offjának története természetesen egyszerű, mint egy bot. James, vagyis Rozsomák (Hugh Jackman) gyermekkorában fedezi fel különleges képességeit. Kegyetlen féltestvérével, Victor „Kardfog” Creed-del (Liev Schreiber) együtt részt vesznek egy titkos katonai akcióban, de Rozsomák hamarosan megcsömörlik a vérengzésektől, és kilép az osztagtól. A mutánsokat titokban kizsákmányoló tábornokuk (Danny Huston) azonban Victor segítségével tőrbe csalja hősünket: lemészároltatja barátnőjét, majd a Victoron való sikeres revans zálogaként felajánlja, hogy legyen egy illegális kormánykísérlet alanya, ami sérthetetlenné teszi. Rozsomák a veszélyes adamantium hatására vadállati erőre tesz szert, és pokoli bosszút forral életének megnyomorítói ellen. Ehhez azonban szüksége van a hamiskártyás piperkőc, Gambit (Taylor Kitsch) segítségére is.
Míg Bryan Singer és Brett Ratner a kultikus képregényszéria „vezértörténetét” olvasták fel nekünk, addig Hood új kihívásokkal szembesült: a mindenki által ismert notórius szereplőgárda szinte teljes mellőzésével kellett megalkotnia Rozsomák klasszikus bosszúelemekre épülő monodrámáját. Mindez persze azt is jelenti, hogy a rendkívül instant és pofonegyszerű sztori önfeledt hömpölygése fogalmilag kizárja az ezerárnyalatú karakterábrázolás és a diszkriminációs melodráma korábbi nagyigényűségét. Szinte már természetes is, hogy Gavin Hood filmjében le kell mondanunk a hasonló luxusról. Hood az Oscar-díjjal is elismert Tsotsi óta nemes egyszerűséggel prostituálta magát: a többnyire lesújtó visszhangot kapott Kiadatás után megint olyan egyéniségmentes iparosfilmet készített, amelyben csak a sekélyes szituációteremtés kényelme és a technikai profizmusra kiéhezett plázaközönség korlátolt igényei érdeklik. Hozzá kell tennem, az X-Men kezdetek: Farkas elsőrangú akciófilm. Viszont a megindító jellemregényhez annyi köze van, mint egy frissen használt toalettpapírnak. Aki tehát a rendező által kínált megrázó kompromisszumot képes elfogadni (magyarán az agyát kint hagyja a filmszínház megőrzőjében), valószínűleg fülig érő mosollyal távozik a nézőtérről.
Biztosak lehetünk benne, hogy a küszöbön álló nyári hőségszezon sem fog látványosabb akciókkal szolgálni. Hood becsületére váljon, hogy a gyakorlatilag ordító sablonokkal teleszórt történet bosszantó monotonitásáért azzal engesztel ki, hogy minden negyedik percre feszes, brutális és olykor röhejesen groteszk pengeváltásokat ütemez (Rozsomák és a száztonnás Dukes bokszviadala). A videoklipszerűen eltúlzott, méltóságteljes merevítésekbe és ál-patriotizmusba öltöztetett háborús nyitánytól eltekintve szinte végig alázattal és tökéllyel végzi dolgát a komputertechnika. Persze nehéz lenne nem kiszúrni a banális jelenetsorokat – Gambit, Victor és Rozsomák mexican standoffját például olyan idióta kötőelemekkel sikerül végül összegereblyézni, hogy úgy érezzük, inkább katapultálnánk a székünkből. Nemkülönben áll útjában a töretlen élménynek a tábornok szigetén történő végső leszámolás, amely nemcsak zavarosan rángatja ide-oda a különböző szálakról összeverődő mellékszereplőket, de még Ryan Reynolds mafla, zombiképű mutációját is komolyan kellene vennünk.
Ha nagyítóval keressük, mégis találhatunk néhány tisztességesen elbeszélt, esetleg megindító képsort is: Rozsomáknak és szerelmének, Ezüst Rókának (Lynn Collins) meghitt beszélgetése a Holdról – egyben hősünk névadásának jelenete – például üdítő kivételt képez. Ugyan a karakterek is a nonstop mészárlásból álló dramaturgia áldozatai, Rozsomák ezúttal is megőrzött valamit képregényes humorérzékéből (Hugh Jackman persze robotpilóta üzemmódra kapcsolva játssza a bosszúszomjas főhőst), a Liev Schreiber által egész meggyőzően alakított Victor Creed jeges vadállatisága pedig szinte horrorfilmbe illően riasztó. A többiek csupán támasztják a díszleteket, üres, felskiccelt vázlatok maradnak: sem Stryker tábornok (Danny Huston) elvetemült fanatizmusa, sem a pókerkirály Gambit, sem a precíz Wade (Ryan Reynold és Taylor Kitsch szépfiús antitalentuma egyszerűen untató) epizódnyi jelenése nem utal arra, hogy Hoodnak bármiféle komoly koncepciója lett volna a karakterekkel. Xavier professzor és Scott Summers obligát megidézése teljességgel felesleges – talán egyfajta bocsánatkérés lenne ez azért, mert ezúttal vegytiszta látvány-hullámvasút született a jobb sorsra érdemes nyersanyagból?
Önáltatás lenne sikkes, tavaszi akcióopusnál többre taksálni az X-Men kezdetek: Farkast. Hood lenullázta az igényes mozielőzményeket, porrá zúzta a felnőttes drámát, ehelyett önmagába szerelmes vizualitással kívánja megvillantani Rozsomák oroszlánkarmait. Majd legközelebb. Mert lesz legközelebb.