Magyar komix: Képlegények

Magyar komix: Képlegények

A képregény keletkezéséről megoszlanak a vélemények. A fanatikusok már az altamirai barlang rajzait is idesorolják, a franciák viszont természetesen magukat tartják elsőnek. A legelfogadottabb születési dátum mégis 1896, amikor Pulitzer lapjának, a New Yorker Worldnek a vasárnapi mellékletében megjelent a Sárga Kölyök, az első fickó, aki buborékba beszélt. És mi a helyzet itthon?

Ez így

pontosan száz év

Lehet örülni és megemlékezni, ünneprontásként viszont a hazai vonatkozásokkal érdemes előhozakodni, ugyanis még az sem világos, hogy a magyar képregény története véget ért, vagy éppen most kezdődik.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a Thuróczy krónikát és M. S. mester szárnyas oltárait,

képregényszerű dolgok

először a múlt század végi hazai sajtótermékekben fordultak elő, leginkább „élczlapokban”, a Kakas Mártonban vagy a Jókai által alapított Üstökösben. A Mikszáth-epizodistáknak is beillő rajzolók olyan szériákkal lepték meg a mindenre elszánt szerkesztőket, mint a tördelésében képregényes Hangulatok, Mujkos Demeter lumpolása vagy a verssel is megerősített A szemtelen macska, hétről hétre újabbakkal és újabbakkal. A rajzok többnyire szalvétákra, ki nem fizetett kávéházi számlákra, esetenként női fehérneműre vagy kihűlt csuszatésztára készültek, sokan még a nyomdászszakszervezet megalakulását is a link ősöknek tulajdonítják, az viszont vitathatatlan, hogy rajzolni nagyon tudtak. Leadás után aztán előkerült a kisüsti, az atyafiak meg elvitatkozgattak arról, mi legyen legközelebb, pornó, akció vagy politika, alkudoztak a honoráriumról, de még nem nevezték nevén a gyereket.

Csak később, a húszas években találkozhatunk először az „illusztrált történetek” meg a „rajzregény” kifejezésekkel, akkor viszont

a magyar rajzolók utaztak másban,

a megjelent történetek egytől egyig importból származtak. A mértékadó kiadványok közül a Pesti Hírlap Vasárnapja (ők hozták le először Miki egeret) és az Áller Képes Családi Lapja említésre méltó. Ez utóbbi skandináv mutáció volt, olyasmi, mint a Reader´s Digest, de sokkal bájosabb. A színes, szélesvásznú magazin (1926-28 között jelent meg) már rendszeresen közölt folytatásos sztorikat angol alapanyagból (ez annyiban tér el az amerikaitól, hogy a szöveg a rajz alá kerül, hasonlóan a diafilmekhez). A korabeli magyar középosztály lelkesen tanulmányozhatta Pávián Miki és Zsiráf Laci kalandjait, Hobogász úr élményeit vagy Hollófi Atanázt. Lényegében jelentős telepítési kísérletek folytak, mégis az első, a témában igazán egyértelműnek mondható kiadványra 1936-ig kellett várni.

„Afrikában vagyunk, Abesszínia déli határán, az olasz táborban. Itt él Puskás Pista, a magyar fiú, akit estiai vendégnyaralása alatt annyira megkedvelt Livio olasz hadnagy, hogy az ügyes és bátor fiút – szüleinek beleegyezésével – magával vitte Abesszíniába.” Ezzel az aktuális politikai helyezkedést is kifejező két bővített mondattal indult útjára a Hári János, a „magyar Ifjúság hetilapja”, melynek jelentősebb részét, még a címlapot is, képregényekkel töltötték fel, elsősorban frusztrált stréber kiscserkészek lelkivilágát megcélozva. Az amerikai King Pictures Syndicate-től beszerzett – már buborékos – alapanyagot aztán kedvükre dolgozták meg a szerkesztők: volt, amit csak lefordítottak (King, a kanadai lovascsendőr, Buksi esete a sintérrel), de a már idézett Puskás Pista-történetet egy teljesen eltérő tengerentúli rajzsorozatra találták ki. Ez körülbelül olyan húzás volt, mintha Rin-Tin-Tin a Kántor nyomoz alapján élné dicsőséges németjuhász-életét, leegyszerűsítve:

ocsmány hamisítás

A lapban 1938-ig hirdették, hogy „nagy az öröm, általános, feltámadott Hári János”, aztán jól tönkrementek, az utolsó időkben már egy az egyben ugyanazt nyomtatták ki, csak éppen a lapszám és a dátum változott az újságon. E „sajtómutatványok” ellenére mégis a Hári János (nomen est omen) volt nagyon hosszú ideig az egyetlen ilyen jellegű kiadvány, ezért aztán a magyar képregénymegszállottak csak meghatódva, a legnagyobb elismeréssel emlegetik.

A háború utáni nagy lelkesedésben végre a hazai kísérletek is elkezdődtek. Néhány évig előfordultak sorozatos grafikus akciók itt-ott, sőt, 1948-ban már kifejezetten agitációs céllal jelent meg Benácsi, a traktoros, a kuláktalanító szocialista szupermen az Ítél a nép című lapban, de nem sokkal később a képregényt mint olyat – ugyanúgy, mint néhány dzsesszes akkordot meg sok más amerikai kulturális kalandot – rendeletileg betiltották.

Ki tudja, miért, 1956 után mégis zöld utat kapott a műfaj. A jó öreg Pajtás, majd az 1957-ben induló Füles mindent megtett, hogy ledolgozza a hátrányt, ráadásul az utóbbi agymosás helyett inkább a fejtörésre hajtott, és a rejtvények mellett már a képregény is kiemelt fontosságú volt a laptervben. Először csak kétoldalas teljes sztorikat közöltek (a westerntől kezdve az Yves Montand elindul című karriertörténetig), de hamarosan elkezdődtek a sorozatok is, a Sándor Mátyás vagy a Monte Cristo grófja, hogy csak első darabok közül említsünk. Persze a lap szerkesztői is betartották a játékszabályokat, 1957 november elején például a Téli Palota bevételének képregényesített változata jelent meg, de ez akkoriban egyáltalán nem volt feltűnő. Sokkal fontosabb, hogy a Fülessel végre

elkezdődött a magyar képregény,

a közönség pedig imádta a Várkonyi-filmekkel, a Vidám Fiúkkal és Bara Margittal egyetemben. Mohó olvasók várták hétről hétre a folytatásokat, sok-sok lelkes magyar (akik a „comics” szó hallatán inkább a Partizan Beograd tartalékkapusára tippeltek volna) még spirálfüzetekbe is ragasztgatta az újabb és újabb kalandsorozatokat. A hatalmas sikerhez azonban kevés lett volna pusztán az ötlet (itt kell megemlíteni Cs. Horváth Tibort, aki 1954 óta lobbizott a műfajért, és megszámlálhatatlan képregény forgatókönyvét írta – bár a színvonalat inkább hagyjuk), sokkal fontosabb volt, hogy a Füles – később már-már kultikus figurákká váló – rajzolókat szerződtetett: a krimiben utolérhetetlen Sebők Imrét, a Rejtő-hősöket megelevenítő Korcsmáros Pált és a történelmi képregény megteremtőjét, Zórád Ernőt. Vérbeli profikat, akik nem kópiákat, hanem stílust teremtettek. Sokan ezt az időszakot tartják az aranykornak, noha legfeljebb öt-hat rajzolónak jutott munka, és ők is csak heti két A/5-ös formátumú, rossz minőségű fekete-fehér oldalon bizonyíthattak. Mások viszont egyáltalán nem érvényesülhettek: huszonöt éven át (!!!) a Fülesen és néhány ifjúsági lapon kívül nem volt a rajzos szériáknak fórumuk. A szerkesztők pedig még a másodközlést is jobbnak tartották, mint hogy tehetségkutatással fárasszák magukat. A műfaj sohasem lehetett több grafikus ifjúsági szórakoztatóiparnál.

Igaz, hogy a Füles népszerűsége évtizedeken át töretlen maradt, de a hetvenes években már egyre többen vágytak valami másra is. A nagy amerikai sztárokhoz – leszámítva a Donald rágók mellékleteként kapott Walt Disney-stanicliket – nem lehetett hozzájutni, a (jelentősebb zsebpénzzel rendelkező) rajongóknak legfeljebb a Pif (ára: 28 Ft) jelenthetett némi vigaszt, megtöltve olyan akcióhősökkel, mint Dr. Justice vagy a kőkorszaki Rahan, aki valószínűleg példaértékű volt a pályakezdő Arnold Schwarzenegger számára. A francia lap (ami először a kommunista L´Humanité mellékleteként jelent meg, innen a magyarországi terítés) mellett még a keletnémet Mosaik és a nyugatnémet Fix und Foxi volt hozzáférhető a tökösebb standokon, de ezek csak az alsós korosztályra számíthattak.

Oldalak: 1 2