“Nem lehet bambulni, álmodozni” – Futaki Attila képregényrajzoló

Április 18-án a Gödör Klubban rendezik meg az 5. Magyar Képregényfesztivált. Ennek apropóján Futaki Attilával beszélgettünk, akinek Nikolényi Gergely szövegéhez festett fotórealista pszichohorrorja, a Spirál (a fesztiválon átadandó Alfabéta-díj “kép-regény” kategóriájának egyik jelöltje) az elmúlt évek legnagyobb hazai eredménye a képregény műfajában.
Magyar Narancs: Macerásnak tűnik a technika, amivel dolgozol.
Futaki Attila: Igen, eléggé pepecselős, aprólékos munka, nagyon időigényes. Minden képkockáról készül először egy fotó, azt másolom le utána. Tűvékony ecsettel és nagyítóval dolgozom. Gyötröm a szememet rendesen. Van egy elképzelésem a végső képkockáról, lerajzolom, a vázlat alapján elkészítem a fotót, amiről azután megfestem a végleges képet. Így néz ki a teljes folyamat. A fotózás része is izgalmas, nagyon szeretem csinálni. De vannak buktatói. Szükségem van hozzá szereplőkre, akik eljátsszák nekem a jeleneteket. Az új könyvhöz, amin most dolgozom, sikerült megnyerni egy jóarcú haveromat főszereplőnek. Nagyon jó az arcmimikája, nagyon kifejező. ‘t fényképeztem, nem is volt semmi gond, de a sztori vége felé eléggé elvadulnak a dolgok. Amikor vállalkozott a feladatra, nem tudta, hogy a figura, akit el kell majd játszania, egyszer csak elborult elmével, női ruhában, egy véres hentesbárddal a kezében tombol majd az erdőben. Én sem tudtam, hogy ez lesz, mert fejezetenként kapom az írótól a szöveget. A haver akkor azt mondta, bocs, ez neki sok, nem szívesen csinálná meg. Kellett kerítenem helyette egy dublőrt. De például a tangás képekhez én álltam modellt, mert azokra nem vállalkozott senki.
MN: Mi ez a könyv, amin most dolgozol?
FA: A Carabasnak készül, a francia kiadómnak. Egy komor, love-crafti horrortörténet, az írója francia, Gabriel Delmas. A főhős egy volt katona, özvegyember, egyedül él egy elhagyatott házban. Az a rögeszméje, hogy az erdő szörnyei vadásznak rá. És ez az érzés lassan az agyára megy. Nagyon keményen dolgozunk rajta. A franciáknál szokásos nagyalakú, albumszerű kivitelben jön majd ki, amilyen a Spirál is volt. A képi világ is hasonló, sötét, fenyegető.
MN: Hogyan kerültél kapcsolatba a francia kiadóddal?
FA: Amikor a firenzei Nemzetközi Képregényiskolában tanultam, a tanáraink elvittek minket a francia képregényfesztiválra, hogy megmutassuk magunkat az ottani kiadóknak, mert a francia piac sokkal nagyobb az olasznál. Ismertem a Carabast, tudtam, miben utaznak, és úgy gondoltam, hogy ennél a kiadónál láthatnak bennem fantáziát. Akkoriban kezdtem el a Spirált, megmutattam, ami már kész volt, és tetszett nekik, mondták, hogy küldjek belőle még. Én meg dolgoztam, mint az őrült, és küldtem nekik rendszeresen a folytatást. Be kellett bizonyítanom, hogy komolyak a szándékaim, hogy lehet rám számítani. A tehetség fontos dolog, de szépen rajzolni sokan tudnak, viszont ha az ember a képregény műfajában el akar érni valamit, akkor keményen kell termelni az oldalakat. Amerikában egy hónapban huszonkét oldal a norma, Franciaországban ez valamivel kevesebb, az adott projekttől függ. Az én aprólékos technikámmal nagyon kell igyekezni. Elhivatottság kell hozzá, lehet, hogy egy kevés őrület is. Az ügynököm exjugó rajzolókkal is foglalkozik. Érdekes látni, hogy például egy szerb rajzoló milyen keményen gürizik, hogy bekerüljön a vérkeringésbe. Ontja az oldalakat. De mondjuk egy szlovén már kevésbé töri magát. Ott egy grafikusnak jobban megy, több lehetősége van, nem biztos, hogy a képregény megéri neki a fáradságot.
MN: Neked megéri?
FA: Nekem a képregény a mindenem. Amióta kölyökkoromban egyszer a kezembe akadt egy Spawn füzet, azóta nekem ez az életem. Teljesen elvarázsoltak a képek. Hogy nincsenek korlátok, hogy a papíron mindent lehet. Számomra gyakorlatilag akkor eldőlt, hogy ezzel fogok foglalkozni. Az olasz iskolába is így kerültem. Nálunk ilyesmi nem volt, hát keresgélni kezdtem, hol lehet ezt tanulni a környéken. Firenze volt a legközelebbi suli. És életem legjobb döntése volt, hogy belevágtam. Az olasz képregény legnagyobbjaitól tanulhattam. Serpieri, Simone Bianchi – ezek nagy nevek. Láttam, hogy igazi megszállottak, és ez nagyon tetszett. Bianchi, amikor Olaszországban már elismert rajzoló volt, a fejébe vette, hogy Amerikában csinál karriert. Sikerült is bejutnia a DC-hez, borítókat készített nekik, aztán kapott egy minisorozatot. És akkor a Marvel elcsábította egy elég komoly szerződéssel. Wolverine-t, Astonishing X-Ment rajzol nekik, de valami hihetetlen tempóban. ‘ is fest, de elég szapora a technikája, és tonnaszámra gyártja az oldalakat. Ez így megy. Ha terhelhető vagy, akkor terhelnek. De tényleg, kifacsarnak. Nézd meg Alex Maleeve-t, aki a gyönyörű Daredevil-sorozatai óta nagy ásznak számít. Amióta befutott, hihetetlen mennyiségű feladatot kap. Nagy sztár, ma a legnagyobbak egyike, és döbbenetes, hogy mennyit dolgozik. A képregény kemény dolog. Nem lehet bambulni, álmodozni: csinálni kell. Sokan próbálják azzal elfogadtatni ezt a műfajt, hogy a művészi értékét hangsúlyozzák. Díjazom az igyekezetet, de nekem kicsit más a véleményem. Szerintem is vannak a képregénynek mélyebb rétegei, vallom, hogy a képregény is alkalmas komoly üzenet megfogalmazására, a munkáimban én is próbálok minél mélyebbre ásni. A művészképregény kifejezésben azonban nem hiszek, ahogy a művészfilmben sem. Én a jó képregényben hiszek. A művészet nekem kicsit arról szól, hogy elvégzem a képzőt, festegetek, aztán némi szerencsével rendezhetek egy kiállítást valamelyik kis galériában, amit megnéz tíz haverom. Megdicsérik a képeket meg a pogácsát. Ez engem nem indít be. A képregény, az más. A képregény, az rock and roll. Tolni kell ezerrel. Megkapom a szöveget, készítek egy storyboardot, hogy nagyjából milyennek képzelem a képeket. Ez még egy nagyon képlékeny állapot, amit aztán alaposan megvitatunk az íróval meg a kiadó szerkesztőjével, addig gyúrjuk, amíg mindenki számára elfogadható, és akkor elkezdek festeni.
MN: Milyen gyakran jársz Franciaországban?
FA: Egy évben háromszor-négyszer megyek. A munka nagy részét az interneten keresztül intézem, de sok promóciós feladat van. A Spirált jelölték egy rangos francia díjra, amit végül nem nyertünk el, de már a jelölés is komoly érdeklődést generált, közönségtalálkozókra járok, ilyesmik.
MN: És itthon milyen terveid vannak?
FA: Az új francia könyv nálunk is meg fog jelenni, de van a Magvető számára egy másik munkám is. Esterházy Fuharosokjának az adaptációján dolgozom. Komoly vállalkozás, szerencsére Esterházynak tetszett az ötlet, már nagyban folyik a munka. Nagy megtiszteltetés ez nekem, és komoly kihívás. Izgalmas feladat képekkel elmesélni ezt a különös történetet, sokat agyalunk rajta Erdei Gábor barátommal, aki a forgatókönyvet írta. Más technikával dolgozom most. Egy groteszk képi világot képzeltem el, és ahhoz, hogy ezt a saját stílusomban meg tudjam festeni, először gyurmából elkészítem a figurákat, és minden beállítást lefotózok díszletben. Nem egyszerű.
MN: Meglepő választás tőled.
FA: A meglepetés nagyon fontos nekem, a változás, hogy új és új dolgokkal foglalkozhassak. A fotórealista Futaki skatulyáját is egyre szűkösebbnek érzem. Azon töröm a fejem, hogy kicsit tussal is dolgozzam. Egyszerű tusrajzban gondolkozom, ez egy könnyebb technika, lehetne kommerszebb, kevésbé elvont dolgokra is használni. Nem félek a kommersztől.

Kovács Marcell
Magyar Narancs
2009. április 16.
XXI. évf. 16. szám