Marjane Satrapi: Persepolis – A visszatérés

A gyermekkor végét Marzsi számára az jelentette az első kötet (Gyermekkorom Iránban) végén, hogy szülei a Teheránnál sokkal biztonságosabb Bécsbe küldték tanulni. A második kötet itt veszi fel a fonalat, bemutatva a fundamentalista iszlám hagyományok közül a nem sokkal kevésbé bigott vezetésű internátusba kerülő lány nyelvi, bizonyos mértékben vallási és kulturális alapozottságú beilleszkedési problémáit, majd azt, hogyan kerül sokkal liberálisabb környezetbe, mi több, szélsőbalos, anarchista elveket valló társaságba. Aközben pedig, hogy végre kulturálisan is integrálódik a „világi Európába”, hamar rászokik a fűre, pasizik, kiábrándul, végül pedig hajléktalanná és súlyos beteggé lesz.
Ezután tér vissza Iránba, ahol a helyzet cseppet sem szívderítőbb, mint eljöttekor, és itt sem igazán találja a helyét. Sikertelen öngyilkossági kísérlete után talpra áll, aerobiktanár lesz, megházasodik, majd elválik; de jön az újabb viszszatérés: végérvényesen Európába, ezúttal Franciaországba utazik.
A már önmagában is fordulatos történetet szerzője kiváló arányérzékkel megírt-megrajzolt, rövid, ám mégis jellemző epizódokban meséli el, jóízű (ön)iróniával, néha a cinizmus határát súrolva, ám egyszersmind irigylésre méltó empatikus képességgel. Fekete-fehér, (szinte) teljesen kontrasztmentes és sok ívből összekapcsolódó, szögletességet nem kedvelő rajzai már-már a gyermekrajzokat idéző módon megkapóan egyszerűek, ám ez ne tévesszen meg senkit: az utóbbi évek egyik legkomolyabb önéletrajzi képregényéről beszélünk.

Fordította: Rády Krisztina; Nyitott Könyvműhely, 2008, 192 oldal, 2800 Ft
*****

– klór –
Magyar Narancs
kultúra – visszhang
2008. november 20. (XX. évf. 47. szám)