Képregényszínház – kópétáncjáték

Filó Vera színdarabja, a Rob és Tot, képregényszínház. Két főszereplője erős helyzetekbe kerül, de nincs jelleme. Sok a történés, de nincs drámai cselekménye a darabnak. Story boardot látunk a színpadon, amiből nem készült rajzfilm. Mintha operát adnának énekesek nélkül. Festményt kereteznének, festményt, aminek dallama van.

A fiatal Filó Verának nagyobb a híre, mint a lángja. Filó rajzolt egy színdarabot. Balla Margit díszlet-jelmeztervező megírta hozzá az álfalakra a szellemes szövegeket. Almási Tóth András meghangszerelte a színészeket: Mertz Tibort és a főiskoláról kibocsátott Lukács Tamást. Almási Tóth míves előadást csiholt a rendelkezésére álló szövegből. Megnyerte alkotótársul Balla Margitot, neki szabad átjárása van a gyermeki meg a felnőttvilág között. Biztos tekintettel eligazodik a kiskorúak erotikája és agresszivitása dzsungelében.

A színpadi látvány valósággá képes tenni a képregények fondorlatos ártatlanságát. Anélkül, hogy imitálná a képregények megjelenését, leleményesen díszletté-kellékké-jelmezzé teremti gondolkodását. Valóságos falfirkát látunk tőle. Elmés disznóságokat. Kiókumált randalírozást.

Az előadás játékossága őszintén ravasz. Nem felejtette el a gyermekkor komolyan vett képzelgéseit.

Lukács Tamás és Mertz Tibor személyiségüket vérátömlesztik a képregény krikszkrakszaiba. Úgy mondják, Filó Vera rajzolt képeit, mintha Beckett Sámuel, Nobel-díjas végösszegíró drámája volna. S úgy mozogják le a szöveget, mintha zenedarab volna. Pontosak. Igyekvők. Megelevenedett gyermekrajzok. Belefeledkező, művészileg ellenőrzött infantilizmussal mulatságosan komolyak.

A kecseszkecsken színjátszás idején – nem azt jelenti, hogy fogd, ahol éred, hanem: játszd, ahogy tudod – kibővíti a képregény sorvezetője a fogalmazási lehetőségéket. Friss levegőt enged be az önismétlésben elpetyhüdtekre.

A képregényt színházban azért is érdemes volt bemutatni a Budapesti Kamara produkciójaként, mert kifulladtak a színházi dramaturgiák. A színpadok láncban hordják a nézők elé a tavalyi és a tavalyelőtti divatot. Klasszikusokon és harmadvonalú klasszikusokon gyakorolják magukat a rendezők. Ha pedig kasszára kacsint az igazgatóság: a századelő darabjait viszik kosárszámra a lámpák elé. Filó Vera ajánlatával mindeddig egy osztrák színház kísérletezett. Most megszületett első hazai pudingpróbája.

A hét szamuráj című filmből lett A két pakulár a Közép-európai Táncszínházban. A pakulárok nem történelmi múltban eltáncolt havasi pásztorok. Mai pásztorok bőrdzsekiben. Cigarettáznak idegesen. Dobozolt sört isznak, milánói makarónit lapátolnak mohón, türelmetlenül, rágás nélkül magukba.

Tíz táncos játssza Pintér Béla színdarabját. Színészként eltáncolják. A táncosok nem csupán mozdulataikkal, taglejtéssel és arcjátékkal beszélnek. A táncjátékban csípős gúnnyal szöveget mondanak. S mivel táncosok mondják: tudják milyen ritmusa van a mondatnak, menynyi ideig tart egy mondat, s miként kell a kimondottat egyszersmind fonákjára fordítani, fénytörést adni neki, viszonylagossá tenni.

Laza epizódok kalandjai pikareszk-színházat kínálnak a nézőknek. Eltáncolt kópéregényt színháziasítanak.

Szerencsére csak odahaza olvastam el a szórólapot, ahonnan kiderül, hogy A hét szamurájból indult el Pintér Béla és a Közép-Európa Táncszínház tíz táncosa. Nem befolyásolta az élményt, hogy ugyanis Pintér folytatja a Szkénén megkezdett sorozatát. Benne két összehozhatatlan valóság között kalandoznak a nyers valóságból költött figurák. Egy romavilág szereplői – a két pakulár – nekiindulnak, belekeverednek a roninok csatájába. A magyar néptánc botos kanásztáncai megvívnak a televízió globális japáni ajánlatával. Akár Pintérnek a Szkénén bemutatott darabjai: itt is egymásnak feszül két távoli világ. A két ellentét közé beszorult életek jelennek meg vaskos realitásukban, groteszk realizmussal. A két pakulár megidézi Kipling híres mondását („A Kelet Kelet, a Nyugat Nyugat: soha nem érthetik meg egymást”). A különbség csak az a színészileg is erős hatást keltő táncosok előadásában, hogy az előadás nem az egzotikumokkal bajlódik, nem azok színes revüszerűségében merül el, csak megmerítkezik annak érdekében, hogy egy szenvedélyes és megszenvedett világot mutasson fel, amelyik azt hirdeti ironikus pátosszal: a Kelet Kelet, a Nyugat Nyugat: sosem érthetjük meg magunkat.

Tíz erős személyiség. Tíz jó táncos jó színésznek mutatkozik. Van, aki előad egy dalt. Szuggesztíven. Méltóságteljes kacérsággal. Van, aki olyan jól énekel, hogy tud karakterizálóan rosszul énekelni. Elismerés illeti Horgas Pétert szűkszavúan szellemes díszletéért és jelmezeiért, valamint Dresch Mihályt és Darvas Bencét a beszélő muzsikáért.

Elbájoló, megrendítő, kedves humorával földerítő, egészséges előadás A két pakulár.

M. G. P.
Népszabadság
2001. június 18.