A Kozure Okami képregény
Manga-Kurosawa
KOJIMA. A SZAMURÁJ-KÉPREGÉNY NAGYMESTERE A JAPÁN MANGARAJONGÓKAT IS ELKÁPRÁZTATJA FILMSZERŰ STÍLUSÁVAL.
Katsuhiro Otomo Akirája mellett talán egyetlen mangának sincs olyan kiterjedt és odaadó rajongótábora Nyugaton, mint a Kazuo Koike-Goseki Kojima szerzőpáros korszakalkotó és stílusteremtő művének, a Kozure Okaminak. Az 1970 szeptemberétől 1976 júniusáig a Manga Action című képregény-magazinban leközölt sorozat összterjedelme meghaladta a 8000 oldalt, az önálló kötetek eladási rekordja pedig a 8 millió példányt. Az Egyesült Államokban két alkalommal is kiadták: 1987-től pár éven át a First Comics válogatott a legnépszerűbb epizódokból, 13 esztendővel később pedig az első számú Dark Horse kiadó piacra dobta a teljes gyűjteményt, 28 zsebkönyvméretű (bunko) kötetben. Noha sem a rajongók, sem a lelkes kritikusok nem felejtik el kihagsúlyozni a sorozat írójának, a Crying Freeman, a Sanctuary és más bestseller mangáiról ismert Koikének érdemeit, az mindenki számára egyértelmű, hogy a képregény valódi rangját sokkal inkább köszönheti egyedülálló vizuális világának, mint hőspárosának és meséinek.
A rajzoló, a 2000 első hetében elhunyt Goseki Kojima a '60-as évek végétől vált a szamuráj-képregények szentháromságának tagjává: a korelnök Sanpei Shiratóhoz és a nagy rivális Hiroshi Hiratához hasonlóan egyrészt szokatlanul naturális (brutalitástól és szexualitástól sem visszariadó) képekkel, másrészt kirobbanó intenzitású ábrázolásmóddal szállt szembe a műfaj korábbi darabjaival. Noha amerikai társaival ellentétben a manga eleve a mozgásábrázolásról szól, és az önálló panelek kidolgozása helyett a képkockák kapcsolatára helyezi a hangsúlyt (a japán rajongó nem annyira olvassa, inkább nézi a képregényeket, viharos gyorsasággal falva a telefonkönyvnyi köteteket), Kojima a helyi sztenderdhez szokott befogadót is elkápráztatja filmszerű stílusával. Műveibe merülve az ember hamarosan moziban találja magát, bravúros montázsszekvenciákat követ, miközben folyamatosan váltogatja az objektív kívülálló és a szereplők szubjektív nézőpontját (esetenként egy haldokló utolsópillantásával tekint fel gyilkosára vagy egy zuhanórepülést végző vércse válla felett néz Ie a hősre) – a művész mintha csak erre a pozícióra utalna játékosan, amikor a flashback-képkockák alsó szélére néha odafesti a mesélőt és hallgatóságát is, mintha csak hatalmas vásznon követnék a történetet.
Kojima esetében nem csupán kötelező udvariasság a „Kurosawa filmjei inpiráltak” közhellyé koptatott kijelentése: az egyetlen kollégái közt, aki bravúros ritmusérzékével valóban képes állókép-sorozatokba ültetni a filmrendező-sensei akcióit. A két művész szoros kapcsolatát nemcsak a rajzoló pályájának utolsó szakasza bizonyítja ékesen (amelynek gerincét konkrét Kurosawa-adaptációk képezik), de a Kozure Okami oldalai is. Noha a rendező legismertebb kézjegyét jelentő teleobjektíves fordított perspektívával nemigen kísérletezik, Kojima előszeretettel helyezi a tetőpont összecsapását valamilyen textúrába: a mangák által kedvelt intenzív erővonalak a Magányos Farkas meséiben a kép szerves részeivé válnak, legyenek azok a Hét szamurájból ismert égszakadás cseppei („Esőre várva”), a Testőr poros szélvihara („Az álnokság nyolc kapuja”), netán kavargó avar vagy hullámzó fűtenger – az egyik történet elején például – levegőbe szórt aranytallérok záporában zajlik le a villanásnyi pengeváltás. Szívesen idézi meg a Sanjuro trendteremtő fináléját döntő összecsapásainál. A párkockás akció eredményét egyetlen vércsík, majd a vesztes elnyújtott összecsuklása jelzi (utóbbinál a „kamera” néha rázoomol az áldozatra). Képregényrajzolótól szokatlan módon Kojima még a különféle áttűnések eszköztárát is felhasználja (például egy térkép ábrái felhős tájképpé alakulnak az egymást követő kockákon), a Kurosawa szívének ugyancsak kedves gyorsmontázsokról nem is beszélve – néhol az akciójelenet minden kockája közé beilleszt egy-egy reakcióképet az esemény szemtanúiról. Az összhatás lenyűgöző és a maga korában teljesen újszerű – azóta nemcsak a műfaj hazai művészei (mint a Blade-et jegyző Hirokai), de az amerikai comics vezéralakjai is (élen Frank Millerrel) előszeretettel merítenek belőle.
Varró Attila
Filmvilág
2004. január