Bomba és manga

Bomba és manga

Tavaly volt hatvan éve vége a második világháborúnak. A magyar képregénykiadás a Maus-szal emlékezett, a német a Hadashi no Gen-nel.

Persze a németek kiadták Pascal Grosci Auschwitz című graphic noveljét és Joe Kuberttől a Yossel 1943. április 19.-et is. Az Adolf kapcsán már megénekelt Carlsencomics azonban egész éves vállalkozásba fogott a Hadashi no Gen (Mezitlábas Gen, németül Barfuss durch Hiroshima [Mezitláb Hirosimán át] címmel jelent meg) első négy kötetének kiadásával. (Amint az a The Comics Journal által 2003-ban a szerzővel készített interjúból – ennek egy részlete itt elolvasható – is kiderül, a képregény eredetileg folytatásokban jelent meg különböző havilapoknál – azért Magyarországon igencsak meglepődne valaki, ha egy Bunka Hioron [Kulturális kritika] című lapot felütve mangát találna… -, s mikor első alkalommal könyv alakban is kiadták, négy kötetre való gyűlt össze. Ezért jelent meg eddig angolul is négy rész a tízből –bár ott már tervben van a többi rész is-, míg a franciák hétnél tartanak. A regényből amúgy egy kétrészes anime is készült.)

A szerző, Keiji Nakazawa 1939-ben született Hirosimában. Ott volt, amikor a bombát ledobták, elvesztette apját, nővérét, öccsét. A robbanás és a családja elvesztése okozta megrázkódtatástól koraszülő anyjával (később ez a húga is meghal) és az éppen nem a városban lévő két bátyjával élte túl a tragédiát. Ennek fényében az lehetne inkább meglepő, hogy bár 1961-től rajzol, de Hirosima témáját csak anyja a sugárzás okozta 1966-os halála után veszi elő, ám a háborúval kapcsolatos dolgok kibeszéletlenségéről a világnak ezen a részén sem kell hosszasan értekezni

A Maus kapcsán azt írtam, hogy nem azért szeretjük, mert egy túlélő hitelesen elmondja, hogy mi történt, hanem mert a túlélő és a túlélő fia az azóta eltelt negyven év tapasztalataira is reflektálva meséli el nemcsak a háború alatti, de leginkább a jelenbeli érzéseit. A Hadashi no Gen, Nakazawa önéletrajzi története azonban a ,,tények” kíméletlenül precíz tálalásával üt. A négy kötet több, mint ezer oldalán részletesen megismerhetjük azt a nacionalista fanatizmust, ami a háborús Japánt jellemezte, s ami az atombomba bevetéséhez is vezetett (persze ehhez kellett a másik fél is, főleg Nagaszakihoz). Láthatjuk, hogy mi járt azoknak, akik nem osztották ezeket a nézeteket, hogy hogyan tudták (de leginkább hogyan nem tudták) a vereséget feldolgozni azok, akik elhitték a császári propagandaszöveget. A gazdagabbak közönye a többiek iránt, a háború utáni túlélési stratégiák és persze halál, szenvedés, halál, szenvedés, halál, halál, halál.

Mindez a manga az érzelmeket is nagyon egyértelműen kifejező, néhol talán túl didaktikus stílusában. (Bár bajban lennék, ha a világháború és atombomba kapcsán kéne a túl fogalmát definiálnom

Világháborús nagy bombázós történet az “euro-atlanti” irodalomban is van (és most nem Ivan Kozsedub Hazámat szolgálom című művére gondolok, ami első olvasmányélményem volt…) Kurt Vonnegut az 5-ös számú vágóhídban és számos más helyen írta meg a drezdai szőnyegbombázáskor átélt élményeit, de nem emlékszem olyan írására, ahol a bombázás után a németek amerikaiak iránti dühéről tenne említést. Ott valahogy a szenvedésben eltűnnek a különbségek, persze szép és jó. Ezzel szemben a Hadashi no Gen egyik legmegrázóbb jelenetében néhány gyerek megkövezi egy hadifogolyként Japánban raboskodó a bombázáskor meghalt amerikai katona holttestét, majd egy mozogni is alig képes néni odamegy hozzájuk és kér ő is egy követ.

Mint az remélhetően a fentiekből is kiderül, a Gen sem a “szemét amerikaiak, mit tettetek velünk”, sem a “csak magunkat okolhatjuk”-vonalra nem áll rá. Próbálja “tárgyilagosan” bemutatni a különféle emberi sorsokat (talán az egyetlen túlontúl heroizált –már megint ez a túl- figura a hatóságokkal szembeszálló, végül a tűzben elpusztuló apa). Nakazawa mégis arra készült, hogy erős jobbos nyomás alá kerül majd, családját is felkészítette szitkozódó, fenyegető levelekre. Ilyeneknek azonban nyoma se volt. A szerző szerint, ők is sírva olvasták. Azt azonban nem kerülhette el, hogy mind a mai napig balos képregényesként van elkönyvelve, sőt, a Japán Kommunista Párt meg is próbálta becserkészni őt (sikertelenül).

Pedig ő csak lerajzolta, amit átélt.

-apu-
Pilpul
2006. január 20.