Budapest és Sin City határában járunk, a sötétben bujkáló velős pacalok, peep-show-ban vetkőző pincérnők, többnapos borosták és a véget nem érő éjszakák földjén. Alkalmasabb tájat nehéz is lenne elképzelni egy búskomorságát kívül hordó, az élet napos oldalait még lábjegyzetileg sem ismerő képregényhez. Ha nem is a Dorcsinecz János (rajz) és Mikó Csaba (történet) szerzőpáros találta fel a noiros ecsetkezelést és az ezzel járó kevés beszédű, ám annál kifejezőbben felosztott képregényoldalakat, a Hangulat kocsma nevű talponálló megteremtéséért mindenképpen jár a pont – ha Tarr Béla képregény-rajzolónak születik, bizonyára tőle várnánk az ilyen időtlenül hervatag vendéglátó-ipari alegységek megfestését.
A pokolban kapható velőspacalért azonban odébb kell mennünk néhány sarkot, azt egy kissé konszolidáltabb lebujban szolgálják fel a képregény gyomorbajos hősének, akinek azonban sok öröme nem telik e gasztronómiai szuperhősben. Vikár Ferencnek nincs sok hátra, és ezt tudja is magáról, ám azzal alighanem nincs tisztában, különben nem lenne ilyen menthetetlenül egyhangú képregényhős, hogy irodalmi előképei között nemcsak a búsuló noirjuhász, de egy örkényi egyperceshős is szerepel. Mert Vikár Ferenc, ha megkérdeznék, nyilván azt felelné, hogy köszöni, jól van, de ha azt firtatnák, hogy mi az a kötél, amit maga után húz, kénytelen lenne beismerni, hogy az bizony nem kötél, hanem a belei.
Ez a meg(nem)világítás (és a merésznek szánt meztelenkedés) bejáratott effektje e korhatáros képregény-valóságnak, mely Mikóék esetében akkor a legszebb, amikor a szereplők már rég hazamentek, vagy mind meghaltak. Oldalnyi üres feketeség marad utánuk, néhány könnyű kézzel odavetett, hideglelősen szállingózó hópihével.
Roham Kiadó, 2009, 92 oldal, 1490 Ft
***
– kg –
Magyar Narancs
XXII. évf. 4. szám
2010. január 28.