kilencedik.hu / Sajtóarchívum / + Magyar képregény / + Helyzetjelentések / Rózsaszín pokolban röhögő ördögök

Rózsaszín pokolban röhögő ördögök

Az idei könyvhéten ismét mérhetetlen és rettenetes portyázással süvöltött végig az olvasók hada. A pénteki nyitást követő pár percben már több kiadó standjáról eltűntek a friss kiadások, a tömeg háromnegyed óra leforgása alatt teljesen kifosztotta a vásárteret, ahol a kétségbeesett és mindenre elszánt olvasók között életveszélyes sérülésekkel járó, csúnya verekedés tört ki az utolsó megmaradt kötet felett. Egyébként ez nem igaz. Az viszont igen, hogy a napokban lezárult 77. Ünnepi Könyvhét egyik legfontosabb résztvevője, minden kétséget kizáróan a Magyar Képregény Szövetség volt. Standjukon a rendkívül szerény és sorsüldözött, ám mégis elszánt magyar képregénypiac kihagyhatatlan kötetei között lehetett rábukkanni néhány olyan képes periodikára, melyek a csekély lehetőségeikhez mérten igyekeznek betömni az annak idején ugyancsak hiátustöltőnek szánt Kockás és Alfa eltűnése után maradt mérhetetlen űrt.

Az egyik ilyen, negyedévente megjelenő folyóirat a beszédes, Pinkhell névre hallgat, és a standnál áruló úriember szerint szinte lehetetlen bárhol máshol rábukkanni. Igazán szerencsések vagyunk tehát, hogy a birtokunkba kerülhetett a kuriózum értékű nulladik és első szám, e lapszemlével pedig igyekszünk némiképpen enyhíteni azok hiányérzetét, akik lemaradtak erről a nagyszerű lehetőségről. A Magyar Képregény Akadémia 2004 óta létezik, legfontosabb célja a kortárs képregény magyarországi népszerűsítése, amihez rendszeres tematikus kiállításokkal, valamint a tavaly először megrendezett Képregény Világnapja című hagyományteremtő rendezvénnyel igyekezett hozzájárulni. E társaság hozta létre 2005-ben a Pinkhell-t, ahol szándékuknak megfelelően fiatal magyar képregényíróknak kívánnak teret biztosítani.

A nulladik számban tíz történet kapott helyet, élükön a 2005 tavaszán bemutatott tematikus kiállításra készült, A Torony című, dialógusok nélküli, ám hangutánzó szavakban gazdag Gyűrűk Ura átirattal. Ugyancsak filmes élmények új olvasatát kínálja fel a Csillagok Háborújából kimaradt epizód, illetve a Sin City-ből Szín Cikivé lett Frank Miller darab kevéssé sikerült alternatív jelenete. A lap ezek mellett – kettőt kivéve – „viccesen szórakoztató”-nak szánt képregényeket prezentál, közülük személyes kedvencem a három oldalas, hangbuborékmentes Égig érő paszuly, meseátirat, melyben az éhenkórász hülyegyerek nem ülteti el a babot. A két, nemvicces történet igazi komor, abszurd darab, kiváló rajzokkal, szigorú perspektívákkal, különösen Kiss Gábor Bret Easton Ellis és Don DeLillo szövegeit felhasználó sötét opusza. Saban Sárga csíkos kék labda című története is kísérteties nézőpontokat működtet, a történet azonban csak a következő (tehát első) számban közölt folytatással együtt teljesedik ki, így miatta mindenképpen megéri birtokolni mindkét számot. Ez a legkevésbé sem mondható el a Husssh! című történetről, aminek ugyancsak közli második részét a Pinkhell első száma, viszont továbbra is kivehetetlen vizuális tartalommal telített képkockái a folytatásban sem szólnak semmiről. A Tohuvabohu című harmadik, folytatásos sztori főszereplője egy guta. A további szereplők és a szövegeik által beígért, kicsit South Park-os, rettenetes hülyeséget, ha nem is sikerül maradéktalanul kiaknázni, de mindenképpen jól sikerült képregény jön ki belőle, amit érdekes lenne folytatni.

Az első számban, az Égig érő paszuly alkotói által jegyzett Bárdos Darabolós című kétoldalas, a bemutatkozó meseadaptációhoz hasonlóan kihagyhatatlan darab, ahogyan a Torony című (szintén a 2005-ös tematikus kiállításra készült) hangtalan képtörténet is, melyben a WTC tornyai statisztálnak. Ebben a számban a nulladikhoz képest több, szám szerint 13 történet szerepel, amit talán nem kellett volna. A feltehetően sokszínűséget és változatosságot szolgáló szerkesztői döntéssel bekerült Liza katatóniában például fájdalmas pazarlásnak tűnik, ami helyett lehet, hogy szerencsésebb döntés a lapkezdő, sötét-ironikus hangvételű Vogel-nek dupla terjedelmet szolgáltatni. A Meme című, kiválóan rajzolt, a technika és látvány tekintetében nagyon felkészült darab annyira csapnivaló szüzsével dolgozik, hogy eltörli az összes értéket, amit a látvány ad.

Mindezeken túl a Pinkhell sokszínű képregényeinek – vagy, ha ilyen a kortárs magyar képregény, akkor annak – a legnagyobb értékei, amik miatt már megérte a fáradozás, a hangutánzó szavak. Aki azt gondolta, hogy a Kopeczky-féle fordításban megjelent Asterix A Korzikán című kanonikus mű egyik oldalán megörökített bicskanyitás-hangot („A!”) nem lehet túlszárnyalni, annak igaza van, de érdemes felfigyelni az olyan kísérletekre, mint a kijövő cd-tálca hangja a Gyűrűk Ura átiratban („snikt”) vagy az ijesztő pókhang a Sárga csíkos kék labdában („krakk, krekk, tzzzz”).

Magyarországon egyre nagyobb igény van a képregényre. A MAUS siker lett, a Rejtő-képregények felújított változata már a negyedik kötetnél tart és a kultikus Piszkos Fred, a kapitány 2007-es megjelenését is sokan várják. A szakértők fanyalgásától kísért Sin City és Paul Auster Tükörvárosának képeskönyve szintén jó befektetésnek bizonyult, arról nem is beszélve, hogy az ötödik számát megélő Fekete Fehér képregénymagazin az első profinak tekinthető képes periodika a magyar piacon, amelyik folytatásokban közli az amerikai mesterek klasszikusait, ugyanakkor néhány ismeretlen, fiatal tehetséget is bemutat.

A Pinkhell a fenti kötetekhez képest hátránnyal indul, amennyiben nem a már létező ismert és elismert külföldi és magyar történetek elérhetővé tételét célozza meg, hanem az új magyar képregényét. Elvitathatatlan előnye viszont az lehet, hogy negyedéves lapként, folyamatos megjelenéseivel észrevetetheti magát egy szélesebb olvasóközönség előtt, amelyik számít rá, várja, és kíséri számait. Ennek a lehetősége azonban korlátozott mindaddig, amíg a lapot a könyvheti standon kívül szinte lehetetlen máshol beszerezni – információink szerint pedig egyelőre ez a helyzet. A fiatal magyar képregényt népszerűsíteni valószínűleg csak hangosan érdemes, például befektetésre ösztönözve az illetőket, akiket hagyományosan csak foteljük karfáján nyugvó, kövér, pecsétgyűrűs ujjaikkal és az elmaradhatatlan, lustán füstölgő szivarral jelez a rajzoló.

Forrás: ahet.ro