Képregényes nap

Képregényes nap
Bálint Zsidó Közösségi Ház

Vasárnap a tavasz előhírnökeként a nap is megmutatta magát végre, így aztán nagyon nem akaródzott négy fal között töltenem a délutánt. Mégis így lett, gondoltam, lesz még tavasz, bár lesz még képregényfesztivál is. Viszont az előadások témái – kicsit sarkítva: “a képregény műfaj zsidó vonatkozásai” – mindenképp érdekesnek ígérkeztek.

Bayer Antal uralta végig a délutánt, és be kell valljam, nem bántam ezt. Kicsit sajnálatos, hogy az előre meghirdetett programhoz képest többen “kimentették” magukat az előadók közül, de a kínos helyzetet B. A. (későbbiekben: a Guru) olyan elegánsan oldotta meg, hogy le a kalappal. Egyszerűen leült, és ahogy az egy képregényakadémiai professzorhoz illik, informatív és szórakoztató módon improvizált (?) végig több előadást is.
Erre (mármint, hogy improvizált) csak abból következtetek, hogy az első, eredetileg is az ő nevéhez kapcsolt témában laptopon ott figyelt a szemléltető anyag (kivetítve, persze), míg később egyik kezében mikrofonnal, másikban az eredeti füzeteket tartva kényszerült mutogatni. Na, ebben volt valami esetlen báj, de hát csinálja utána valaki.

Először Joseph Pulitzer volt a téma, meg az ő szerepe a képregény történetében. Nem volt egy egyszerű csávó, például az amerikai polgárháború után valamikor képviselőként lábon lőtte kollégáját, mert amaz megsértette a becsületét, vagy csak egyszerűen nem egyeztek a politikai nézeteik. Szép idők lehettek, nem ám feljelentés, bíróság… Szóval az öreg elvesztette a jó kis képviselői állását, ezért megvásárolta egy újság szerkesztőségét. Aztán még egyet, és így tovább… Szórakoztató és tanulságos előadást hallhattunk, és amikor William Randolph Hearst is feltűnt a színen, onnantól a képregény hőskorának története átment abszurdba. Ahogy a két sajtómágnás egymástól elszipkázta a rajzolókat meg a menő karaktereket – nahát, egy oldschool gengszter-burleszk kezdett el forogni lelki szemeim előtt.

Ezután Joann Sfar A rabbi macskája című képregényét magyar kiadója, Teisenhoffer Viktória mutatta be, valamiért szigorúan csak a lényegre (az alkotó életrajzi adatai, munkái, díjak, rövid tartalom) hagyatkozva. Amúgy csinos, kedves teremtés, lehet, hogy szerénységből nem dicsérte jobban a portékáját.

A Guru Marcel Gotlib munkásságát méltatta. Megtudhattuk, hogy harminc évvel ezelőtt a mostani Mohamed-karikatúrák maximum egy keményvonalas imám bosszúszomjas átkát váltották volna ki (“Rohadt csalamádé a gyrosodba, gyaur!“). Gotlib egyetlen képregényével felbosszanthatta volna az összes nagy világvallás híveit, ehelyett hallatlanul népszerű lett. Pedig nyilván nem csak ateisták olvasták. Superdupont, „az igaz francia szuperhős” nevének rejtélyére is fény derült egy kérdés kapcsán: Dupont az egyik legelterjedtebb francia vezetéknév, ami egyébként hidast jelent.
Röviden szó esett még a másKÉPp sorozatban megjelent David Zane Mairowitz-Robert Crumb-féle Kafka könyvről is.

A két zsidó származású művész és a könyvismertető után egy zsidó szuperhőst is megismerhettünk. Nem más ő, mint Superman, aki, mint tudjuk, a Krypton bolygóról származik – alkotói viszont nem ismerik el Jézus Krisztus messiási voltát, ezért teremtettek egyet helyette. Szóval félig-meddig ő is zsidó. Szó esett a gólemről, a prágai gettó agyagmonstrumáról, illetve, hogy a legendának valójában micsoda jótékony hatása volt a képregények némely szuperhősének megszületésére. Érdekességként még egy Gólem nevű hőst is mutatott a Guru, aki Judittal és Sámsonnal (tudjuk, a nagyhajú) karöltve egy izraeli szuperkommandó tagjaként harcol az ellenséggel. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez most a Superdupont mintájára önirónia, vagy komolyan gondolják. Körülnéztem, és amikor többen nevettek, én sem fojtottam vissza…
A délután csúcspontja kétségkívül az a kerekasztalbeszélgetés volt, amiben a magyarul kiadott zsidó tárgyú képregények (Art Spiegelman, Joann Sfar, Will Eisner és Miriam Katin munkái) fogadtatásáról, illetve annak kapcsán elmélkedtek a meghívott vendégek. A Nagy Gergely által moderált beszélgetés egyik legfőbb konzekvenciája sajnos az volt, hogy Magyarországon még mindig nincs meg a megfelelő kritikai fóruma a képregénynek. Bár azért ellenpélda is akad, csak éppen legfőképp az elitkultúra oldaláról. Hogy ez mennyiben igaz, mennyiben jó, mennyiben rossz, az nem dőlt el. Gyanítom, azért ebben a beszélgetés résztvevőinek érdeklődési köre, információs bázisa is közrejátszott. Kemény Vagyim nyilvánvalóan hazabeszélt, amikor a Café Babelben jó tíz éve megjelent esszét hozta szóba, felmerült a Beszélő, a HVG, a Filmvilág, ahol írnak képregényekről. Jó ritkán, mondjuk.

Azt hiszem, az már önmagában nagy szó, hogy ezek a képregények megjelentek, és a rövidtávú megtérülés valószínűleg nem az elsődleges szempont ebben az esetben. Meglepő volt azonban végighallgatni Teisenhoffer Viktória (emlékeztetőül: A rabbi macskája kiadója) történetét, ami, bár nem vagyok sem kiadói, sem képregényes (sem kőműves…stb.) szakember, számomra enyhe dilettantizmusról tett tanúbizonyságot. Címszavakban a lényeg: egy zsidó témájú, „hitvitázó” képregényről van szó, célcsoportja, ha szigorúan veszem, elég szűk kört érint (komolyabb albumok iránt érdeklődő, felnőtt /gondolkodású/, nyitott képregényolvasók, akik értékelik a minőséget – és meg is tudják fizetni), előállítási költsége a minősége miatt irdatlanul magas, ráadásul a francia jogtulajdonos ragaszkodik a 2500-as minimum példányszámhoz. Hozzávéve a terjesztés közismert nehézségeit, a marketinglehetőségek szűkösségét és anyagi vonzatait, ez már a kamikaze kategória bárkinek, aki kiadja. Már ha épp nem Krőzusnak hívják az illetőt.
Közönségkérdésre a válasz: eddig kétszáz példány ment el kereskedelmi forgalomban (/2500!), és ötven darab különböző szerkesztőségekhez, tiszteletpéldányként (vagy minek nevezik), gyakorlatilag teljesen hiába, kritika nemigen született belőlük. Lesz*rták, gondolom. (Tisztelet, persze, a kivételnek.)
Tanulságos volt, na.

Az utolsó előadást Kiss Ferenc tartotta az antiszemitizmus megjelenéséről a hazai képregény tágan értelmezett történetéből. Azért írom, hogy tágan értelmezett, mert már a kiegyezés korabeli, majd a tiszaeszlári vérvádat követően egyre növekvő számú antiszemita tartalmú rajzok, rajzos történetek nem nevezhetők képregényeknek, ahogyan a magukat vicclapnak tituláló kiadványok sem olyan viccesek. Szerintem.
Főleg, ami a 30-as évektől itt ment, de a legmegdöbbentőbb a Rejtő Jenőt származása okán támadók elvakult humortalansága volt. Nem tudom, hogy olvastak-e tőle bármit is.
Kiss Ferenc saját bevallása szerint nagyon a kutatás elején tart még, de az ízelítő alapján kemény, provokatív és elgondolkodtató anyag születhet az alapos munkájából.

Ha majd egyszer valamelyik magyar egyetemen is elindul a képregény (elméletet és gyakorlatot is magában foglaló!) szak, ott az elhangzott anyag bőven egy szeminárium alapja lehet. Végeredményben tehát érdemes volt elsétálni a Révay utcába, a nap meg még úgyis sütni fog eleget.

Mersich Gábor

2006. február 19.