Pókember 3 (film.hu)

Pókember 3 (film.hu)

A 2002-es elsõ Pókember-mozi bebizonyította, hogy a szuperhõstörténeteknek csak egyik összetevõje a védjegy: a színes szupermen maskara. A közönség fölöttébb kíváncsi az alattuk megbúvó hús-vér emberekre is, de még ez is kevés lenne némi ön-irónia nélkül.

A hétköznapok és a kozmikus harc eltalált aránya a Pókember 2.-vel már önálló zsánert eredményezett. Sam Raimi rendezõ találóan megválasztott karakterszínészeivel, többek között az amerikai tini-sorozatok formanyelvén vitte vászonra a szuperhõs-képregények õselvének is tekinthetõ „kettõs élet” motívumát. A szereplõk egyszerre lehettek mitikusak és emberközeliek, archetipikusak és hétköznapiak, mindeközben történetük, jellemük gegek kiapadhatatlan forrása volt. E rendezõi bravúr olyan nézõk elismerését is kiváltotta, akik „másik életüket” egyébként nem képregények világában töltik.

A harmadik részben a szereplõk ott folytatják, ahol a Pókember 2-ben 2004-ben abbahagyták. Rögtön egy fináléba illõ szerelmes jelenettel indít a mozi: Peter Parker, alias Pókember (Tobey Maguire) kedvesével óriáspókhálón heverészve figyeli a hullócsillagokat. Az egyik meteortörmelék épp a Central Parkban landol, felületén egy izgõ-mozgó, ugrándozó fekete ragaccsal. A képregény-olvasókat borzongással eltöltõ, de a filmnézõk számára egyelõre még nehezen értelmezhetõ „lény” titkos mellékszereplõje lesz a következõ egy órának. Pedig itt még csak elvétve szól közbe a természetfeletti: a gimnazista külsejû huszonéves fiatalok inkább karriervágyuk és magánéletük összeegyeztetéséért küzdenek. Mary Jane-nek (Kirsten Dunst) a Broadwaytól a jazz-klubig tartó énekesnõi hányattatásait követhetjük nyomon, Peter Parker sajtófotós karrierjét pedig mind a konkurencia, mind pedig „titkos élete” felõl érik kihívások. A tétek súlyosak, így a siker és a büszkeség elfordítja egymástól hõseinket. A kavargó érzelmekre rezonálva a fõhõs ágya alatt egyre inkább mozgolódó „szimbiótát” hamarosan a Pókember önálló életet élõ éjfekete jelmezeként láthatjuk viszont. A viselõje képességeit meghatványozó szerelés káros mellékhatása, hogy a kamaszos fõszereplõt gátlástalanná, türelmetlenné teszi. Eközben a Pókember egykori fõellenségének fia, ki apja meggyilkolását legjobb barátjának Peter Parkernek tulajdonítja, bosszúból elszereti tõle kedvesét. Az egyik kisstílû bûnözõrõl pedig kiderül: Parker nevelõapjának gyilkosa. A nyomában járó bosszúéhes Pókember miatt mégsem tudja összerabolni beteg kislánya mûtétjének borsos költségeit. A feszültségek persze szuperhõsös, jelmezes csatákban kulminálódnak, mert természetesen a New York békés életét felbolygató rosszfiúk is megjelennek. Sõt a titokzatos ruhától vadállattá változott Pókembert alig tudjuk megkülönböztetni ez elõbbiektõl. A jóakarat persze kiállja a próbát, Parker nagy nehezen végül megszabadul a kényelmetlen viseletétõl.

A változatos történethez Sam Raimi változatos eszköztárat vet be. A kezdeteknél a Melrose Place szellemét helyenként sziporkázó paródiaként idézi meg. A szereplõk sokszor nyíltan önmaguk karikatúráivá változnak át. Kirsten Dunst, de fõleg Toby Maguire és Parker legjobb barátját alakító James Franco mesterien zsonglõrködnek napjaink tini-zsánereivel.

A karakterformálás a film egyik legfõbb erénye, a megfelelõ pillanatokban ironizált sémák hiteles fõszereplõket eredményeznek, legyenek bár rémek vagy emberek. A fõhõsöket olyan szellemes és tipikus mellékszereplõk veszik körül, mint a kelet-európából elszármazott házmester, vagy egy napilap magas vérnyomású fõszerkesztõje.

A fõhõs a fekete ruha motívumával megtámogatott sötétebb vonásai nyilvánvalóvá teszik: Sam Raimi a Csillagok háborúja és A Gyûrûk Ura fémjelezte „morális mesék” panteonjába (is) bevezetné Pókember-sorozatát. E kísérlet sikerének megítélését a rajongók tömegeire bízzuk.

A mozi a rekordköltségvetéshez (258 millió dollár) méltóan bõvíti, finomítja a digitális effektek arzenálját és fejleszti újabb szintre a parádés akciójeleneteket. Egy svenkbõl pöröghetünk a felhõkarcolók között, vagy aláereszkedhetünk a New York-i metró sötét alagútjaiba. A Pókember ellenségei, a Venom és a Homokember vászonra generálva pazar látványt nyújtanak. Az utóbbi karakter ideális lehetõséget nyújt a digitális grafika csúcstechnikájának bemutatására – hol a széllel száll, hol pedig óriás ökölként rengeti a város utcáit. Ugyanakkor e látványelemek nem maradnak öncélúak, jól felépített szerep-metaforává állnak össze. Parker nevelõapjának gyilkosa homokemberré változva csak jellemét teljesítette ki, tekintete sérelmeket és bizonytalanságot sugárzott, teste most elomló és alaktalan, amit markol (túl sokat) szó szerint homokként pereg ki ujjai közül. Az azonban kevésbé tartozhatott az önreflexióval gyakran élõ rendezõ szándékai közé, hogy a homokember figurája némileg alkotásának metaforájává is válik majd: a filmben felvonultatott stílusok és motívumok kavalkádja ugyanis csak nehezen formálódik markáns képpé.

Az utóbbi években önálló iparággá fejlõdött szuperhõs-mozi nem csak az idõzítést tekintve mutat párhuzamokat a fantasy adaptációkkal. Egy-egy filmmel szemben olvasók százezrei támasztanak elvárásokat, és negyven év történetfolyamából (A The amazing Spider-Man 1963 óta jelenik meg havi rendszerességgel az Egyesült Államokban) egész estés mozifilmet leszûrni komoly dramaturgiai kihívás, még ha az alapmotívumok a képregény-sorozat kezdetétõl fogva változatlanok is.

Sam Raimi rutinosan, jó forgatókönyvvel és egyéni vízióval fogott neki a munkának, valahol azonban elvétette a ritmust. Eklektikus hollywoodi nagypanoráma nem áll össze a „gesamtkunstwerk” gigantikus egységévé, hanem csak hol innen, hol onnan nézve mutat egységes képet. Az emlékezetes Pókember-trilógia esélye azonban nincs végleg veszve. Némely dramaturgiai (fél)megoldás – akárcsak A Gyûrûk Ura esetében – egy háromórás DVD verzió lehetõségét engedi sejtetni, amelyben az alkalmi aránytalanságok is korrigálhatóak lennének. Ha ez elmaradna, a kísérletezés a stúdió és a rendezõ által már tervbe vett következõ epizódban eredményezhet letisztultabb formát.

Forrás: film.hu