Gondolatok a képregényről

Kiss Ferenc önéletrajza

Kiss Ferencnek hívnak, negyvenhét éves leszek, és közel negyven éve gyűjtöm a képregényeket.
Első találkozásomat a kilencedik művészettel enyhe lábszag lengte körül, ugyanis keresztanyám körömcipőjében tömésként megtaláltam Pierre Boulle: Híd a Kwai folyón című képregényének utolsó előtti részét, melyben egy angol hadifogoly megakadályozza, hogy a diverzánsok felrobbantsák az általa tervezett hidat.
Sebők Imre fény-árnyék hatásra épülő rajzai azonnal megfogtak, csakúgy, mint később Korcsmáros Pál groteszk Rejtő figurái és Zórád Ernő lelkes úttörői.
Magyarországon a képregény az irodalmi elit által mélységesen megvetett műfaj volt.
A francia kommunista párt által kiadott Vaillant-hoz is csak pult alól lehetett hozzáférni az újságosoknál, amit abban az időben 6 forint 50 fillérért vesztegettek. Az árat guminyomdával nyomták a nálunk korlátozott példányszámban megjelenő képregényújság hátsó oldalára.
Mennyi, de mennyi képregény! Bob Mallard és Davy Crockett, Arthur és Pif, Jacques Flash és Nasdine Hodja (Naszreddin Hodzsa) kalandjain egy egész nemzedék nőtt fel, akik egy árva kukkot sem tudtak franciául. (Nálunk az orosz nyelv tanulása dívott, melyből így harminc év távlatából szinte csak a hetes óraeleji jelentése maradt meg: „Tavaris prepadavatyel! Ja dakladivaju vam, stb., stb.) A kifejező képek alapján azért csak-csak sikerült kisilabizálni a történetet.
Mert végül is miben rejlik a képregények vonzereje?
Elsősorban a mívesen megrajzolt, oldalkomponált, fantáziaserkentő képregény-oldalak elmélyült szemlélésében. No meg a friss nyomdaszagban, a papír selymes suhogásában.
Egy képregény készülhet a legkiválóbb forgatókönyv után, akár Nobel-díjas alapanyagból, ha a rajzoló fakezű, tehetségtelen aktor, az elkészült Műnek esélye sincs a sikerre.
1955-ben a fiatal újságíró, Cs. Horváth Tibor csak úgy tudta a bigott kulturális vezetésnek beadni a képregény keserű piruláját, hogy azt egy klasszikus irodalmi mű ostyájába csomagolta. Ez a tendencia volt jellemző a honi képregény-kiadásra, és végül ez a felfogás eredményezte azt a húszféle Verne-feldolgozást is, mellyel valószínűleg a második helyet foglaljuk el a franciák után a képregényre adoptált Verne művek esetében. (A huszonegyedik, az Utazás a Föld középpontjába idén fog megjelenni a Füles évkönyvben, melynek forgatókönyvét én írtam.)
Magyarországon már nincs és még nincs magyar képregény. Valahol a volt és a lesz közötti tétova purgatóriumban senyvednek azok a magyar grafikusok, akik világszínvonalon is megállnák a helyüket, ha kapnának módot és lehetőséget a kiadóktól, hogy megmutassák magukat.
Fantáziaserkentő!
Úgy hiszem, ez az a szó, ez az a pont, ahol a képregény műfaja és Verne Gyula munkái találkoznak.
A korabeli Verne-illusztrátorokat ( Riou, Roux, Férat, Bayard, Benett,stb.) megihlette Verne zsenije, a képregényrajzolókat a klasszikus Verne-illusztrációk, a képregények pedig előrevetítették a majdani filmváltozat story boardját. A jól sikerült film megnézése után pedig elővesszük a Verne klasszikusokat, mert ugye az a fránya fantázia, csak az tudja megalkotni a saját, belső, legtökéletesebb Verne univerzumát.

Kiss Ferenc
Kiss Feri levelesládája a fórumunkon
2005. augusztus 15
A 2005. május 19-én a Művészetek Palotájában megnyílt Verne emlékkiállításra lett összeálíltva az önéletrajz.