Egy humorista történelmi látomása (Híd, 1978)

Egy humorista történelmi látomása

Asterix-füzetek, Forum, Újvidék
A múlt év novemberében hunyt el René Goscinny francia humorista, a Talpraesett Тоm és az Asterix című képregénysorozat szerzője. Az írásai alapján megrajzolt képregények népszerűségének csupán egyik vetülete, hogy munkásságáért megkapta a Nemzeti Érdemrendet és elnyerte az Irodalom és Művészetek lovagja címet. Sokkal nagyobb elismerést jelentett azonban az a népszerűség, amelyre ez a francia „nemzeti képregény-eposznak” nevezhető szórakoztató mű a világban tett szert. Ma már 24 világkiadó és megszámlálhatatlan napilap közli az Asterix-sorozat huszonegy füzetének tábláit. Georges Dargaud-nak jó szimatja volt, amikor a kezdetben egy ifjúsági lapban közölt sorozatból külön képes kiadványt szerkesztett, hiszen ezeknek egyike — az Obelix és társai — elérte az 1 300 000 példányszámot, tetemes anyagi hasznot hozva a kiadónak.

1975-ben az újvidéki Forum Könyvkiadó szórakoztató kiadványainak szerkesztősége a Dargaud Editeur engedélye alapján a Talpraesett Tom kalandjai mellett beindította az Asterix-sorozat szerbhorvát és magyar változatának kiadását is, amely alkalmat ad arra, hogy néhány mondat erejéig pillantást vessünk a képregényirodalom egyik jeles, de még nem kellőképpen kiértékelt darabjára. Az Asterix nemzetközi kritikai elemzését mindeddig talán az gátolta, hogy a történet a múltba, a francia nemzeti történelem egyik lehetséges időszakába vezet vissza, ideológiai vetületét tehát nehezebb megragadni.
A történet az időszámításunk utáni ötvenes éveket, a Julius Caesar vezette római légiók galliai hódításainak befejező szakaszát öleli fel, amikor egész Galliában már csak egy apró település, az úgynevezett Gall-falu áll ellen az idegen betolakodóknak. A későbbi bonyodalmak, a képregény egész cselekményláncolata a település lakosai és a hódítók közti összetűzésekre épülnek, s Goscinny nagyon ügyesen ragad meg minden alkalmat, hogy könnyeddé, derűssé és humorossá tegye a hétköznapok dolgait, így a római hódítók sem valamilyen fékezhetetlen, elrettenthetetlen hősök, s a rettegett ellenség meghatározás cseppet sem illik rájuk. A találékony, eszes Asterix és az erős, az evésben mértéktelen Obelix kiúttalanabbnál kiúttalanabb helyzetekben űznek gúnyt a rómaiak egész hadából. Mellesleg: Obelix „a rómaiakkal folytatott csatározások közti szünetekben templomkőszállítással foglalkozik”. Az éles eszű és fortélyos Asterix csak bűvös varázsital segítségével kap emberfeletti erőt; a megváltó eszenciát a törzs varázslója, Panoramix kotyvasztja.

A tematikai elkötelezettség mellett sem mondhatjuk, hogy az Asterix-sorozat az agresszivitásra, a nyers erőre épülő, főleg az USA-beli képregények sekélyes csoportjába tartozó mű. Éppen humorával, sziporkázó szellemességével és helyzetkomikumával vívja ki magának azt a megbecsült minősítést, amely kiemeli a hasonló tárgyú, de merőben más eszközöket felhasználó kalandos képregények sztereotípiájából. Az olvasó előbb-utóbb meggyőződik róla, hogy az események menetére végső soron sem az erőt adó bájitalnak vagy Obelix természetes lehetőségeinek van döntő befolyása, hanem a furfangosságnak, egyfajta francia nemzeti sajátosságnak, melyet Goscinny így ír le egy helyütt: „És a Gallok csillag- és holdfénynél egész éjszaka ünnepelték hőseiket, akik, hála a ravaszságnak, a csodának és az isteneknek, legyőzték ellenségeiket.”
Nyelvi-vizuális szempontból az Asterix — Talpraesett Tommal együtt — a képregényeknek abba a fajtájában tartozik, amelyek történelmileg Windsor McCay Little Nemo in Slumberlandjéhez, Rudolph Birks Bimm és Bummjához vagy Patt Sullivan Felix the Cat-jéhez vezetnek vissza; egy olyan rajzstruktúrához, amely valami módon a klasszikus rajzfilmek nyelvi szerkezetével mutat rokonságot. Cseppet sem kellene csodálkozni, ha az Albert Uderzo rajzolta mű egy napon bármilyen nyelvi-szerkezeti változás nélkül vászonra vagy képernyőre kerülne.
Uderzo rajzai a képregény őséből, a karikatúrából táplálkoznak, ám míg az utóbbi statikus, s legtöbbször egy meghatározott szellemi állapot kondenzálására hivatott, az Asterix maga a mozgalmasság, melyben a jó értelemben vett regényszerűség mindegyik eleme fellelhető. Jacovit Happy Luke-jéhez hasonlóan a francia „nemzeti képregény” is nagymértékben alkalmaz hanghatásokat, a drámaiságot még csak fokozó hangutánzó szavakat. Ennek következtében a felhőcskékbe írt nyelvi elemek grafikai ereje meglehetősen hullámzó, de az artikulálatlan hangok (mm!, ahh!, brrr!, gut-gut-gut!, nng!) és a látható metaforák (pl. ízes káromkodások) sem hiányoznak belőlük.
Tegyük hozzá, hogy ennek az „egészséges” nyelvnek a hiteles visszaadásában nagy érdeme van a magyar kiadás két fiatal fordítójának, Lovas Editnek és Kopeczky Csabának, akik a Talpraesett Tom nyelvünkre való átültetésében is jeleskedtek. Az értelmezést és az írott nyelv tisztaságát egyedül az ékezetkiírásban mutatkozó fogyatékosságok zavarják, melyeket — tekintve a kiadvány technológiai előkészítésére — nagyobb gonddal egytől egyig ki lehetne javítani.

Szombathy Bálint
Híd, 1978. április
1978/4. sz.
545-548. o.