Kis Mutánshatározó

Kis Mutánshatározó

Xavier professzor tanítványai fiatalos külsővel, dögös bőrcuccokban tripláznak a mozikban – egyáltalán nem látszik rajtuk, hogy első rajzolt kalandjuk 1962-ben jelent meg.

A cím nem véletlen. Jelen cikk szerzője jó tizennégy évvel ezelőtt biológiaórán pont a Kis növényhatározó mögé rejtette el azt a Pókember-füzetet, amiben először olvashatott a magyar közönség az X-ekről. Ennél jobb címet keresve sem találhatott volna a műfajhoz felnőttkorában is hűséges sajtómunkás egy olyan írásához, ami a trilógia harmadik részének mozikba kerülése alkalmából kívánja áttekinteni az X-Men eddigi nyomtatott és mozgóképes történetét – a teljesség igénye nélkül.

A kezdetek: Az X-Men csapat, akárcsak Pókember, Hulk és a Fantasztikus négyes Stan Lee agyszüleménye. A Marvel-univerzum ősatyja 1962-ben alkotta meg a mutáns szuperhősök első nemzedékét, állandó tettestársával, Jack Kirby-vel karöltve (aki a '60-as években a fentebb felsorolt füzetekkel párhuzamosan még a Bosszú Angyalainak történeteit is egymaga rajzolta!). Az X-ek hamarosan felzárkóztak a hálószövő mögé az eladott példányszámok terén, ami nem kis teljesítmény, lévén Peter Parkert máig úgy emlegetik, mint „a világ legnépszerűbb képregényhőse”.

Az X-Men első öt tagját Charles Xavier professzor gyűjtötte maga köré, abból az elhatározásból, hogy segítsen a nálánál fiatalabb mutánsoknak beilleszkedni a társadalomba, és megtanítsa nekik jó célok érdekében használni különös adottságaikat. Első tanítványai között találjuk Jean Greyt, azaz a telekinetikus erővel bíró Csodalányt; Scott Summerst, aki a szeméből kilőtt pusztító sugárnyaláb miatt kapta a Küklopsz nevet; Henry P. McCoy-t, azaz a sztárfutballistából kék szörnyeteggé (később elismert biokémikussá) váló Bestiát, Robert Drake-et, aki Jégemberként lett híres; és az Angyal névre hallgató, szárnyas szívtiprót, Warren Worthingtont.

Ez a csapat még egyértelműen „jófiúkból” állt, akik a korszak klasszikus képregény-hagyományait követve az egyik részben még az FBI-jal vállvetve küzdöttek olyan mutáns képességű szuperbűnözők ellen, mint Gyémánt Jack – a következő füzetben pedig már a galaxis túlsó felén püfölték hülyére a kimondhatatlan nevű, csápos űrszörnyeket. És hiába próbálták az alkotók elhitetni az olvasóval, hogy az ördögi Magnetónak az egy történet alatt benyelt pofonoktól egy életre elment a kedve a gonosz világuralmi tervektől, mindenki tudta, hogy két-három rész múlva úgyis vissza fog térni.

Chris Claremont Uncanny X-Men-je (1975-1991)

A képregények világában ritkán adatik meg egy szerzőnek, hogy ilyen sokáig egymaga írhassa kedvencei véget nem érő történetét, itt ugyanis általában az a jellemző, hogy az írók és a rajzolók követhetetlen gyorsasággal váltják egymást. Chirs Claremont pont abban az időszakban kapta meg az X-Men történetek írói posztját, amikor a közkedvelt mutáns csapatra már ráfért egy kis vérfrissítés, mivel a fentebb vázolt, ismeretlen galaxisokban és szomszédos dimenziókban harcoló passzosruhás hősök „egyszer itt, egyszer ott, megmentjük a világot!” típusú történetei már kezdtek kifulladni. Az ő nevével fémjelzett éra az 1975 májusában megjelent (azóta már jóformán beszerezhetetlen) Giant Size X-Men első számának kiadásával indult hódító útjára. A legendás borító az új X-csapatot (Rozsomák, Vihar, Árnyék, Kolosszus, Küklopsz és Viharmadár) ábrázolta, amint keresztülszakítják a régi X-eket ábrázoló képet – belül pedig az olvasó tanúja lehetett annak, ahogy a bajba jutott tanítványok megsegítésére induló Xavier professzor a világ különböző tájairól összeszedi a felmentő sereget: az X-Men második generációját. A jól eltalált, új karaktereket azonnal szívébe zárta a közönség – a legtöbben máig ezt a felállást tartják a „klasszikus” X-Men csapatnak.

Chris Claremont tizenhat év alatt nem csak sikeresen becsempészett még vagy egy tucatnyi új, és érdekes karaktert (többek között Kitty Pryde-ot, Vadócot és Pszichét) Xavier tehetséggondozó iskolájába, de sikerült olyan összefüggő történetsorozatot létrehoznia, amely méltán válhatott azonnal a rajongók kedvencévé. Az „új X-ek” (és a csapatban rendre vendégszereplő régiek) diadalmenete nem kis részben olyan tényezőknek volt köszönhető, mint a korábbiaknál jóval árnyaltabb karakterábrázolás, a sokszor változó csapatösszetétel – és nem utolsó sorban egy képregény-berkekben addig meglehetősen szokatlan, összetett problémakör (a fajgyűlölet, a másság elfogadásának és elutasításának kérdése, és az ezek hatására elszabadult ostoba emberi indulatok) bemutatása. Ez a – nem egyszer aktuálpolitikai kérdésekbe is masszívan beletenyerelő – központi téma emeli ki a Claremont-féle X-Ment a korszak többi, „átlagos” köpenyes igazságosztókról szóló története közül.

Ráadásul Claremont munkáinál sokkal inkább érvényesül a folyamatosság igénye, mint más szuperhősöknél, hiszen az X-Men esetében gyakran előfordul, hogy egy elejtett cselekményfonál csak sokkal később folytatódik, vagy egy bizonyos képkocka csak hosszabb idő elteltével nyeri el végleges jelentéstartalmát. Claremontnál mindegyik mutáns sorsa egy puzzle-darabka, amelyet az olvasónak kell hozzáillesztenie a többi szomszédos elemhez, ha kíváncsi a végleges képre. Ugyanakkor ennél az írónál minden szereplő hiteles és kidolgozott egyéniség, a történetekben egyforma hangsúlyt kapnak, ám ha egy karakter kibontásához mindez nem elegendő, akkor külön is válhat társaitól (akár önálló képregényfüzet formájában is), ami valljuk be, üzletpolitikai szempontból sem utolsó dolog.

X-ek a magyar képregénypiacon: a daliás '90-es évek

Amint azt már a bevezetőben is említettem, a magyar képregény-rajongók a Pókember 35. számában találkozhattak először az X-ekkel. A The Uncanny X-Men 159. része kitűnő választás volt a hazai kiadó részéről, hogy beharangozza az új szuperhős-csapatot, akik pár év múlva már önálló füzetet kaptak. A sötétség hercege egyfelől, mint a hagyományos vámpír-történetek modernkori megfelelője, már eleve szimpatikus lehet egy horrorra fogékony célcsoport számára, hiszen Drakula gróf rémtettein mindig is szeretett borzongani az ember, életkortól függetlenül. Ráadásul ez a történet az előzőekben bemutatott Claremont-éra egyik olyan kitűnően megkomponált darabja, amelyet elolvasva Rozsomák, Árnyék, Kolosszus, Vihar és Kitty Prdie még azok számára is szimpatikussá válik, akik első alkalommal vettek a kezükbe X-Men képregényt.

A karakterek jelleméről és szuperképességeiről már az első néhány oldalon kristálytiszta képet kapunk (aligha véletlenül, a tengerentúli professzionalizált képregényiparnak gondolnia kell azokra is, akik nem a legelső számoktól vásárolják az adott szuperhős-lapot). Rozsomák (azaz a filmbéli Farkas) még akkor is kivont karmokkal ront be egy szobába, ha az egy ismerősé, és ha elmarad a verekedés, némi morgolódás után egyből leül sörözni. Árnyék illedelmesebb, mint a rajnai palotagróf, és két teleportálás között úgy mesél a németországi vándorcirkuszban töltött éveiről, hogy az olvasónak szinte fel sem tűnik: ezek az információk igazából neki szólnak, és nem a kékbőrű krampusz aktuális beszélgetőpartnerének. Az ízig-vérig bolondos tinilánynak, Kitty Pride-nak egyszerűbb átsiklania egy ajtón, mint kinyitni azt – ráadásul szemmel láthatóan gyengéd érzelmeket táplál a csupaszív óriás, Kolosszus iránt (aki balhé esetén azonnal bivalyerős vasgólemmé változik, és igen ütőképes párost alkot Rozsomákkal). Vihar (a filmekben: Ciklon), a történet központi szereplője ugyan jó ideig nem mutatja meg az időjárást kontrolláló hatalmát, de ez nem is szükséges – maga Drakula mondja el (félig-meddig persze szájbarágósan az új olvasóknak), miért pont Vihart választotta maga mellé vámpírhercegnőnek.

A Semic kiadó e történet közreadása után joggal bízhatott az X-ek népszerűségében. Az önálló X-Men sorozatban végre a magyar olvasók megismerhették azokat a több epizódon átívelő, komorabb hangvételű mutáns-történeteket is, amelyek külföldön már bizonyítottak, hiszen hosszú évek elteltével (és több száz új epizód után) is a rajongók nagy kedvencei maradtak. A Főnix halála volt az első ilyen legendás kaland, amely egyben képregénytörténeti mérföldkő is volt Amerikában abból a szempontból, hogy addig egyetlen kiadó író-csapata sem merte megtenni, hogy (még ha ideiglenesen is) megölik az egyik legnépszerűbb karakterüket. Ráadásul Chris Claremont (ki más?) olyan súlyos témák mentén építette fel a Főnix történetét, mint hogy milyen hatással lehet az emberre egy kvázi-isteni hatalom, összeférhet-e egymással az ember esendősége és a mindenhatóság… Ezekkel az emberiséggel egyidős problémákkal addig csak a szépirodalom foglalkozott, az egy kaptafára készülő, csihi-puhi szuperhős-képregények műfajában – bár a lehetőség a kezdetektől fogva adott volt – jóformán ismeretlenek voltak.

Sajnos a zseniális író egy ilyen történet mellé két „régivágású” rajzolót kapott. John Byre és Terry Austin tehetsége néha megvillant ugyan a rajzasztalnál, összességében azonban csupán jó iparosként hozták ugyanazt a (mára talán kicsit puritánnak tűnő) '60-as évekbeli stílust és színvonalat, amit 100-120 epizóddal korábban Jack Kirby-t jellemezte. Ízlések és pofonok – sokak számára az X-Men első számú sztárrajzolója még mindig a 200. szám környékén feltűnő Marc Silvestri-Dan Green páros, és nem pusztán csak azért, mert a magyar kiadásban megjelent füzetek legtöbbjét ők rajzolták.

Szálkás vonalvezetésük és fakó színviláguk tökéletesen kiegészítette a folyton megújuló Claremont ötleteit. A hármójuk fémjelezte történetfolyam – szakítva a klasszikus képregény-hagyományokkal – fokozatosan kezdett eltávolodni az űrben grasszáló óriásszörnyek és a szomszéd galaxisokban piknikező szuperhősök '50-es évekbeli, filléres sci-fikből felépített univerzumától, és helyette inkább egyfajta sajátos „fantasy-stílust” kezdtek kialakítani. Az X-eknek már nem kellett gigászi űrcirkálók fedélzetén, a Tejúton túl verekedni ahhoz, hogy megmentsék a Naprendszer lakóit – a rémségek „házhoz jöttek”. Hirtelen megszaporodtak a gonosz varázslók, akik rájöttek arra, hogy a jó öreg Föld egyfajta központi átjáró a különböző spirituális szellemvilágok között, így Manhattan szinte minden harmadik történetben mocskos középkori várossá változott a soros főgonosz ármánykodása következtében, az írónak hála természetesen anélkül, hogy mindez egyszer is unalomba fulladt volna.

Az itthon megjelent Inferno tipikusan ilyen sorozat. Az X-ek (néha már belterjes szappanoperává duzzadó) történetében ez az a rész, ahol Küklopsz volt felesége, Madelyne Pryor szimpla féltékenységből paktál le a gonoszokkal, hogy aztán Koboldkirálynőként az egész várost telezsúfolhassa kopasz fákkal, gótikus katedrálisokkal és vérszomjas démonokkal. Az X-ek öltözéke itt már inkább emlékeztet egy Conan-füzetre, mintsem a klasszikus passzosgúnyás szuperhős-képregényekben megszokottakra, ráadásul a denevérszárny kimondottan jól mutat Rozsomák maszkján vagy Angyal vállai fölött. A korábban egyértelműen jó és gonosz karakterek itt nem kevés jellemváltozáson mennek át, a Küklopsz-Főnix-Rozsomák szerelmi háromszög pedig (Plazma és a Koboldkirálynő belekeverésével) több galibát okoz, mint valaha. Claremont hagyományos „hard fantasy” elemekkel operáló történetéhez kiválóan asszisztálnak a rajzolók, Marc Silvestri és Dan Green, akik itt ráadásul kiváló vizuális humorérzéküket is megvillantják (például amikor a káoszba taszított New York utcáin egy életre kelt, gnómszerű tűzcsap jól kupán vágja a rá vizelő kiskutyát).

Ez a Claremont-Silvestri-Green triumvirátus követett el egy másik nagy közönség-kedvencet, a szuperképességeit elvesztő Vihar (azaz a filmbéli Ciklon) alakja köré felépített történetet is (nálunk szintén megjelent). Itt az észak-amerikai indiánok legendáriuma keveredik össze a valósággal. Vihar egymaga vág neki a Sziklás-hegységnek, hogy megtalálja régi szerelmét, a félig indián származású Forge-ot. Vándorlása egyben egy álmokkal és látomásokkal tarkított, spirituális belső utazás is, ahol egyedül csak saját magára hagyatkozhat, hiába kíséri el őt Nazé, a cheyenne sámán (aki egy Yoda-szerű bölcs öregemberből valami egészen mássá változik át a történet végére!).

Az eddigiek alapján tehát összegzésképpen elmondható, hogy a magyar kiadású X-Men (majd a vele párhuzamosan futó Marvel Extra) szerkesztői nagy szakértelemről téve tanúbizonyságot, úgy válogatták össze az itthon kiadott történeteket a már meglévő több száz eredeti nyelvű füzetből, hogy a hazai képregény-rajongók ne csak egy átlagos szuperhős-csapatot lássanak maguk előtt, ha kezükbe veszik az X-Men legújabb számát. Nagy kár, hogy a sorozat közlése anyagi okok miatt már nem érte meg az ezredfordulót. Szerencsére nem kellett sokat várni arra, hogy az X-ek újból színre lépjenek és jó szuperhős módjára ismét megmentsék a világot – ráadásul ez alkalommal már széles vásznon, nagyközönség előtt.

A teljes cikk a helloinfo.hu-n olvasható.

Szűcs Gyula

[Beküldte Hamlet]