Füles fíling

Füles fíling
Kis magyar képregénytörténet


Menthetetlenül elkapott az a fránya nosztalgia, amikor a kArton Galéria Kis magyar képregénytörténet című tematikus kiállításán böngésztem a kiállított darabokat. Az orromban éreztem a friss Füles illatát, amit elsőként hagyományosan mindig mi, gyerekek lapozhattunk át minden héten: a nővéremmel vállvetve kiolvastuk a képregényt, aztán, miután felmenőink az utolsó rejtvényt is megoldották, következett a képregény ünnepélyes kivágása.

Ha összeállt egy teljes regény, a kivágott részeket összefűztük és kiszíneztük. Bizonyos kötelező olvasmányok esetében kiválóan funkcionált e becses kollekció, hiszen Jókai és Mikszáth művei gyakran elevenedtek meg ebben a formában – bevallani azonban soha senki nem merte, hogy képregényt is olvas. Az iskola számára a képregény lenézett, megvetett műfaj volt.

Hogy ennek ellenére mekkora képregénykultusz dúlt a padok alatt, mutatja, hogy rengeteg kortársam rajzolt képregényt: a fiúk akciós-lövöldözős csillagközi történeteket (életem párja például az ellopott meteorról szerzett egy örökbecsű darabot, meglehetősen zavaros történetvezetéssel), a lányok pedig inkább familiáris képregényeket alkottak. Aztán meg ugye rendesen ment a cserebere is: a Kockás és a Hahota mindenkinek megvolt, de azért lehetett vele kereskedni, mert nem mindegyik volt meg mindenkinek, a Pifet már csak a merészebbek vették, mert franciául volt, viszont játék is járt hozzá. Az igazi kincs azonban a Pókember (Spiderman, ejtsd: szpíderman) és a Hulk (ejtsd: húlk) volt… alkalmasint norvég nyelven, amiből csak a BANG-et és a WOAW-t értettük (ejtsd: voáv). Hah, daliás nyolcvanas évek!

Hajdanvolt iskolás képregénykultusz ide vagy oda, mindezek ellenére felmerülhet a kérdés, hogy valóban jogos, esztétikailag megalapozott volt-e egy kiállítást szentelni a magyar képregény történetének. Hiszen a képregény mégiscsak „pop”, egy termék, amit tömegfogyasztásra, tömegszórakoztatásra szántak; még a ponyvaregénynél is könnyebb műfaj. De vajon valóban pusztán ennyiből állna a képregény lényege? A magyar képregény nagyjainak életműve nemcsak zanzásított irodalmi művek megrajzolásából állt: a hetvenes-nyolcvanas évek képregénytriásza, Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Sebő Imre tehetséges grafikusok is – és tudták Önök, hogy Örkény István is rajzolt (írt) képregényt? A magyar rajzfilm atyjainak, Dargay Attilának és Jankovits Marcellnek e téren kifejtett tevékenysége már nem is annyira meglepő, ha a képregény és a rajzfilm rokoni szálait nézzük… És ne mondják már nekem, hogy Filó Vera abszurd mélységű képsorait tömegek képesek fogyasztani… A képregény iránti általános ellenszenv – mely valószínűleg a magas irodalom befogadási módszereivel való összevetésen alapul – tőlünk nyugatabbra ismeretlen fogalom: a képregénynek éppúgy vannak rajongói, gyűjtői, szakértői, aukciói, mint bármely más képzőművészeti ágnak vagy akár az irodalomnak. A képregény-szubkultúra „kicsiben” hazánkban is létezik; nagy nyilvánosságra számító aukcióra is sor kerül a közeljövőben – történetesen a kArton Galériában.

A kArton Galéria tematikus tárlatán három teremben állították ki a honi „comics”- kuriózumokat: a kiállítás legviccesebb darabjai kétségkívül a magyar képregény „vaskorából”, a ’40-es, ’50-es évekből származók, melyeket ’60-as évekbeli társaikkal együtt az első teremben böngészhet a látogató. Az Amerikában a popkultúra emblematikus műfajaként elterjedt képregények hazánkban a Párt céljai érdekében dolgoztak buzgón – kinézetre is a diafilmmel rokonszenveztek: szövegbuborék helyett az írás a kezdetekkor a kép alján található; a rajzok narratívak, hiányoznak az animációs filmmel rokonítható látványelemek.

A második, a ’70-es, ’80-as, ’90-es évek terméséből válogató teremben köszön vissza a legtöbb ismerős képregényfigura: a felejthetetlen Zórád-féle Fülig Jimmy, Winnetou, Botond, és még sokan mások – a képregény magyar hőskorának itt látható emlékei egytől egyig eredeti kéziratok. Izgalmas volt látni a tussal kihúzott alakok körvonalainál felvillanó ceruzanyomokat, a szövegbuborékon belül a hibajavító festéket és rádöbbenni, hogy ez bizony kézműves munka a javából, hiszen hol voltak akkor még a számítógépek tömegesen felhasznált grafikai programjai!

A régi ismerősök mellett olyan különlegességeket is láthatunk itt, mint Rajk László filozófiai mélységű képregénye a Bibó emlékkönyv számára, vagy Fekete Imre Kutyaszív című munkája.

A jelen és a jövő képregény-reménységeinek munkái a kArton Galéria galériáján kaptak helyet, kedélyes hátteréül szolgálva az itt működő Karton-irodának. A jelenlegi trendeknek megfelelően a mai képregények közül sem hiányozhat a dark, gótikus stílust képviselő képsorok, a Kretén magazin szabadszájú, rekeszizomszaggató karikatúrái (Varga „Zerge” Zoltán, Garisa Zsolt és Göndöcs Gergely nevét érdemes itt megemlíteni), vagy az ínyencségnek számító experimentális vonal (Kedves Lili fotómontázsai).

A Pajtás címlapjaAz anyag tehát kitűnő, a képregényrajongók valóban dúskálhatnak a régi nagy kedvencek munkái, az egyedi „antik” darabok, illetve az ígéretes újoncok rajzai között. Ugyanakkor egy történeti kiállításhoz mindez kevés: eligazító szövegek hiányában a kevésbé kompetens látogató tanácstalanul téblábol a galériában, a rajzokhoz nem társulnak arcok, pedig egy-két fénykép, ne adj isten, újságcikk, biografikus összefoglaló is elfért volna még a falakon.

De félre a vitriollal: unikumról lévén szó, mindenképp érdemes ellátogatni a kArtonba, pláne, hogy a kiállítás csak március 19-ig látogatható.

niksi
Kaleidoskop.hu
2005. március 9.