A Csodálatos Pókember

Amerikában tarolt, nálunk harmatgyengén kezdett

Sokszor hallottuk már ezt a nevet: Peter Parker, alias a Csodálatos Pókember. Emlékszem, ez volt az egyik első comicssorozat, amely Magyarországon is megjelent. Szenvedélyesen gyűjtöttük, nagyon nehéz volt kivárni a megjelenések közötti hónapot (néha kettőt). Ez egyébként semmi ahhoz képest, hogy Amerikában mekkora siker volt a képregény. A Pókember először 1962-ben bukkant fel a Marvel-képregényfüzetek oldalain – Stan Lee és Steve Ditko jóvoltából az Amazing Fantasy -, a sorozat utolsó számában: ugyanis a nagy sikerre való tekintettel a következő szám már Amazing Spider-Man címmel jelent meg. Azóta a Pókember világszerte hatalmas siker lett. Az első kiadások értéke akár a huszonötezer dollárt is elérheti.

Éppen ezért érdekes, hogy a filmipar még nem nagyon kaszált a témában, csupán egy-két sikeresebb (és kevésbé sikeres) tévésorozat említhető eddig. Így hát mindenki izgatott volt, amikor elhíresztelték, hogy a legenda a mozivásznon is életre kel. Ezután hosszú találgatás kezdődött, vajon melyik sztár húzza magára a piros-kék ruhát. Meglepetésre (és hála istennek) a fiatal, nem egészen szépfiú alkatú, viszont tehetséges Toby Maguire kapta a szerepet. Ez jót tett a produkciónak, hiszen Peter Parker a legemberközelibb szuperhős. Gondoljuk csak meg: Batman egy milliomos pszichopata, Superman földönkívüli, a többiekről meg ne is beszéljünk. Bezzeg a Pókember átlagos, félénk és gyengéd fiú, akit csupán megcsíp egy szuperpók. Emberfeletti képességei lesznek, de megmarad a lelke. Sam Raimi rendező ráérzett a lényegre: a filmben sok figyelmet fordít Parker személyiségének változására. Az apaként szeretett nagybácsi elvesztése, az új képességek birtoklásának felelőssége és a fájdalmas első szerelem mind determinálja a fiút, hogy felnőjön. A Pókember nagyon fontos emberi tulajdonságokat fejez ki.

Ráadásul egész jó kis film. Nem mintha olyan nagy rajongója lennék a mai kommersz filmeknek. Sőt elegem van már a sok fotófahrt technikával forgatott digitális akciófilmből. A Mátrixban még poén volt, mert funkciója volt, attól vált egyedivé. Persze rögtön divatot teremtett, futószalagon ontják az ilyen stílusú filmeket. A Pókemberben is elég sok a hasonló jelenet, de itt ismét szervesen beilleszthető a történetbe, szükséges képi eszköz. És itt vagyunk a lényegnél: a Pókember végre olyan kommersz film, amelyiknek van eleje, közepe és vége. Megkockáztatom: talán az eddigi legjobb képregény-adaptáció. Hogy a premier hetében Budapesten miért csak 47534-en látták? – jó kérdés. Ez valóban harmatos kezdés, különösen A klónok támadása 150 ezres startjához képest, pedig az nagyon sok országban lemaradt a Pókember mögött. És nemcsak Amerikában: Litvániában, Észtországban és a szomszédos Horvátországban is.

Csákvári Géza
Népszabadság
2002. június 27.