Az ősbivalytól a szóbuborékig

Derék kőkorszaki elődünk nemcsak azért rajzolta-véste a családi barlang füst borította falára őstulokkal vagy medvével vívott harcait, s nem csupán azért ábrázolta a bölényt, hogy vágyálmait elevenné varázsolja, hanem nyilván amaz okból is, hogy elmesélje társainak az élelemszerző harc kimenetelét, s mintegy emlékeztetőül „sziklára vesse” az eleven zsákmány hősies elejtését. Aligha sejtette barlangi ősapánk, hogy ebbéli munkásságával egyben sikerült megszerkesztenie az első képregényt. Igen, képregényt, hiszen nem egy mozzanatot ábrázolt, hanem többet egymás után, logikusan.
A törzs tagjai megértették ezeket a képeket. mint ahogy érti az évezredekkel később kutakozó utód is. A fejlett műveltségű sumérok is kitűnően eligazodtak képes tekercseik egymásutánjában, miként egy valamirevaló tájékozottságú athéni polgár is tisztában volt vele, miként következnek egymás után az Olympos isteneinek történetei a jeles mesterek készítette agyagvázák oldalán. Képregényeknek nevezhetők a bizánci ihletésű merev, változtathatatlan ikonosztázok is – akár kanyarítottak az ikon szentjei fölé szöveget, akár nem -, aminthogy a középkori egyház írástudatlan hivőit is a szárnyas oltárok táblaképeivel vagy színes domborműveivel nevelték a Biblia ismeretére. E szárnyas oltárok képeit már lapozni is lehetett: más történeteket jelenítettek meg kettétárt állapotban. s.mást a húsvéti időszakban. amikor a bezárt táblák hátán Krisztus kínszenvedését lehetett „olvasni”.
Eljött az idő, amikor nem csupán mitologikus istenek s bibliai szentek élettörténetét olvashatta a nép a színes képeken, hanem valódi emberek megélt kalandjait is. Harcokat, győzelmeket különösen. Például Hódító Vilmos csatáját Hastingsnél 1066-ban még mint normandiai herceg győzte le Harald angol királyt – hetven méter hosszú, fél méter széles faliszőnyegen szőtték láthatóvá az Úr 1080. évében a francia Bayeux városában. Ötvennyolc képe van; Napóleon ezen mutatta meg tábornokainak, hogy Anglia elfoglalható. Más kérdés: hiába volt a szőnyeg, Anglia megmaradt.
Egyszóval a Pif nevű képes újságnak vagy a Füles rejtvényújság folytatásos rajzolatainak igen régi, tisztes ősei vannak. Csakhogy e képekhez, amelyeket unokám oly figyelemmel olvas, hogy még leckéjéről is elfeledkezik, szöveget is nyomtatnak: mindössze egy vagy két mondatot, főként párbeszédet. Tehát ezek a képek valóban olvashatók. Akad képsorozat, amely az ilyetén újságok egyetlen számában kezdődik s fejeződik be, a legtöbb képregény azonban hetekig, hónapokig tart, új meg új izgalmakat kelt, nyúlik, a végtelenbe kanyarog.
A mai formájú képregényeknek is vannak elődei. Születésüket kiváltképp a könyvnyomtatás elterjedése segítette. Az angol William Hogarth kezdte 1732-ben egy kurtizán történetének „Ieképezésével”; a svájci Rodolphe Tippfer (helyesen: Töppfer – zoli79) a múlt század első felében, a mindmáig népszerű francia Doré Gusztáv a második felében rajzolta képfolytatásait. Doré a cári udvar ellen rajzolt ötszáz képből álló pamflet sorozatot; Honoré Daumier az 1820-as évek végén börtönt szenvedett a körtefejű francia király, Lajos Fülöp kigúnyolása miatt. Nagyapáink kedvenc rajzolója a ma is elevenen ható német Wilhelm Busch volt, különösen „Max und Moritz”-rajzaival. Az Osztrák-Magyar Monarchiában a képregény tréfás fajtáját az 1844-ben Münchenben alapított Fliegende Blötter népszerűsítette. Sok ezer példányban járt ez a világhírű élclap Magyarországra is. Abban az időben még igen sokan beszéltek hazánkban németül, ám a németül nem tudót is szórakoztatták az újság képei.
Ez azonban nem az „ős”, hanem a „nagyapa”. Az „apa” az Egyesült Államokban pattant ki a rajzolók szikrázó ceruzahegyéből a múlt század kilencvenes éveiben. Az ötlet s a kezdeményezés érdekessége mellett volt egy sajátos oka a rajzolatok megjelenésének: a legtöbb kelet-európai bevándorló nem értette az angolt, vagy nem tudott írni. Ennek az első generációnak is adni kellett szórakoztató olvasmányt az amerikai mindennapokból. A lepedőnagyságú napilapoknak, a „weekly”-knek hátsóoldalán megjelenő színes képsorozatok igen alkalmasnak bizonyultak erre. E. A. Poe, Mark Twain, Cooper s más népszerű szerzők regényeit így tették közkinccsé. Már eredetileg is képregényre termett a legendás Buffalo Bill a maga kalandjaival. De ez már a közelmúlt.
A képi elbeszélés azonban csak cselekményt tud illusztrálni; a hős gondolatait vagy beszédét az úgynevezett szóbuborék zárja magába. Ez afféle tömlőszerű rajzolat, amely a szereplők szájából buggyan ki. Ez sem új találmány, már az ikonfestők így beszéltették a szenteket. A „buborék” „irodalmiasította” a sorozatokat. Kiváló rajzolókat alkalmaztak, a szöveget pedig „szellemi mesteremberek” zanzásították. A rajzolók ragyogó standard arcokat, alakokat találtak ki. 'Később az állatvilág is megjelent a rajzokon, majd a sport, végül a fantasztikum birodalma.
A képregény idővel rangot kapott. az egész világon elterjedt. Ma már külön kiadványokban jelenik meg. Méltatói támadtak, s legújabban megírták történetét. Német. angol, francia irodalomtörténészek tanulmányai foglalkoznak vele mint különleges szellemi jelenséggel. Magyarul 1975-ben, a Tömegkommunikációs Kutatóközpont kiadásában, Gellért Endre méltatta a képregényeket. Mivel azonban e könyvekben a magyar képregények történetéről nincs említés, néhány szóban hadd foglaljam ezt is össze.
Az első amerikai képregényeket a magyar kivándorlók magyar szöveggel ismerhették meg 1906-ban, A Clevelandben kiadott Szabadság-Liberty napilap vette át a műfajt, s három-négy hetenkint közölt magyar családi vonatkozású képsort. Rajzolója az 1859-ben született s az 1900as évek elején az USA-ba költözött Linek Lajos. A bravúros grafikus a szecesszió híve volt. Később a többi amerikai magyar lap is tett közzé képregényeket, ezek már eredeti amerikai klisékkel dolgoztak. Noha Magyarországra kevés amerikai magyar
újság járt, a hazai olvasó általuk ismerkedett meg a gondolatterjesztésnek ezzel a szórakoztatófajtájával. Nem tűnt szokatlannak: a Fliegende Blättert számos „jobb” házban ismerték, s e német vicclap nyomán magyar vicclapok is kísérleteztek, ha nem is képregényekkel, de legalább képnovellácskákkal.
Érdekes, hogy a valódi képregény-sorozatot a gyermekirodalom kezdte népszerűsíteni. Jobban mondva a nagy napilapok vasárnapi gyermekmellékletei. Közülük is messze kitűnt az 1902-ben alapított Az Újság rendkívül gazdag s kitűnően szerkesztett négy-hatoldalas melléklete, amelynek egy időben Móricz Zsigmond is munkatársa volt. A népszerű ifjúsági író, Páriss Pál szerkesztette, és a lap rajzolójával, a jeles Honti Nándorral találták ki két testvér, Évike és Petike alakját. Honti Nándor az első vílágháború után Amerikába költözött, de 1918-ig szüntelenül rajzolta a sorozatokat. (Páriss Pál fiatalon halt meg, 1919 tavaszán rádőlt egy zászlórúd. Ma alig ismerik a nevét.) Évike és Petike igen sok kalandon ment keresztül, még az akkor feltűnt Halley-üstökössel is találkozott.
Az 1890-es évek végén, amikor a Singer és Wolfner könyvkiadó cég megalapította az Új Idők, a Magyar Lányok és Az Én Újságom című hetilapot, az 1869-ben született Mühlbeck Károlyt szerződtette könyveinek és lapjainak állandó rajzolójául. Mühlbeck nemcsak kiválóan rajzolt, hanem nála lelkiismeretesebb, pontosabb grafikust azóta sem igen termett a magyar föld, Munkássága több tízezer rajz, valamennyi korhű, emberhű; ami történelmi képet vagy alakot jelmezt a művész lerajzolt, annak hitelére esküdni lehet. Rengeteg állandó alakot formált meg: Mackó urakat, a Csalavári családot, Gárdonyi Göre Gábor nyolc kötetes sorozatának állandó figuráit, Tóth Béla hatkötetes Magyar Anekdotakincsének megannyi alakját. Egyetlen katonagombnyi eltérést sem követett el Farkas Pál „Egy önkéntes naplója” című vidám könyvének illusztrátorjaként sem. Ontotta a rajzolt alakokat rákosszentmihályi kis házából, keze nyomára tévedhetetlenül rá lehet ismerni ma is.
Bennünket jelenleg az Új Időkben évtizedeken át a felső margókon megjelent „széljegyzetei” érdekelnek. A korabeli életről rajzolta sorozatait finom gúnnyal, éles szemmel. A magyarázó szöveg mindenkor egyetlen találó sor. Csaknem ötven esztendő hosszán vette hétről hétre nagyítója alá Mühlbeck Károly a magyar életet; így vált fogalommá. Sokan utánozták.
Egy dán kiadó az 1930-as években megalapította Magyarországon az Áller Képes Családi Lapja című vállalkozást, amelyet más közép-európai országokban is kiadott. Lapjai a dán szöveg fordításait közölték, némi helyi vonatkozással gazdagítva. Állerék lapjában mutatkozott be a korszerű képregény, afféle nemzetek fölötti témákkal. A lap alig élt meg öt évet, a konkurencia, a Tündérvásár és az Én Újságom legyőzte a jövevényt. Ebben az időben – a húszas évek végén, harmincas évek elején más magyar lapok is megpróbálkoztak a szóbuborékos képregények sorozatával. Mind több kiadó és grafikus kapott kedvet a képregényhez.
Az ifjúsági lapok ma túlságosan sok ilyen „írást” közölnek. Sajnos a képregények – bármily klasszikus szerzők műveit travesztálják – ritkán ingerelnek az eredeti művek elolvasására.
E pár sorral mindössze az volt a célom, hogy a magyar képregény indulásáról nyújtsak némi felvilágosítást, így írásom korántsem teljes. Műtörténészekre vár a magyar képregény történetének szakszerű ismertetése, hiszen az itt említett művészeknél és újságoknál tízszer több foglalkozott ezzel a témával. A Tolnai Világlapjának legalább két művész munkatársát említsük meg: Sebők Imrét és Toncz Tibort. Az 1930-as évek közepétől dolgoztak, más-más felfogásban és stílusban. Sebők pontosabb és szakszerűbb volt, Toncz könnyedebb, humorosabb, tele volt ötlettel. S ha egyszer sor kerül a képregények „irodalomtörténetének” megírására, őket sem lehet kihagyni. Aki azonban évtizedekig a legötletesebben s a témához illő művészi készséggel rajzolt megannyi szöveghez képet, mondhatnók iskolát csinált e műfajban, az a ma is élő és ma is kiállító grafikusművész: Zórád Ernő.

Szombathy Viktor
Budapest
1983/6