Superman I. (HelloInfo)

Superman I. (HelloInfo)Kritika

Az Acélember első nagyszabású mozis kalandja korának egyik legnagyszabásúbb filmes vállalkozása volt. Már a főcím és a stáblista elkészítése több pénzbe került, mint a legtöbb, akkor forgatott alkotás, és akkor még nem beszéltünk az alig 10 percet szereplő Marlon Brandóról, és legendás, 4 millió dolláros gázsijáról, valamint a méregdrága speciális effektusokról. A Warner tehát mindent megtett, hogy a világ legnépszerűbb képregényhősének szélesvásznú bemutatkozása a legek filmje legyen, a várt eredmény pedig nem is maradt el. Bár a projekt beindítása nem ment problémák nélkül, hiszen a producerek eleinte a Bond-rendező Guy Hamiltont (Goldfinger) akarták a direktori székbe ültetni, végül Richard Donner (Az ómen) vezényletével a Superman az év egyik legnagyobb durranása lett.

A sebezhetetlen kriptoni jövevény halhatatlan mítosza az amerikai popkultúra szerves része, a szóban forgó alkotás előtt is megélt már televíziós feldolgozásokat, mégis Donner filmje ragadta ki igazán a képregényes környezetből. Nem tudni, hogy az írók (köztük a kétszeres Oscar-díjas Mario Puzo, A keresztapa szülőatyja) pusztán a költségvetésre és a korlátozott technológiára való tekintettel döntöttek úgy, hogy az acélember történetét a lehetőségekhez képest a realitás talaján tartják, vagy ez tudatos alkotói koncepció volt. Mindenesetre szerencsés, hogy Superman nem szörnyek, idegenek vagy óriásrobotok ellen száll harcba, „pusztán” az emberi gonoszsággal kell megküzdenie.

Már a nyitány is szokatlan és szimpatikus: egy félregördülő függöny tárja fel a vásznat, amin a fantasztikus történet majd megelevenedik. Az ezt követő képsorok egy távoli, Kripton nevű bolygóra repítik a nézőt, ahol Jor-El (Marlon Brando) hiába figyelmezteti társait, hogy otthonuk elpusztulni készül, azok nem törődnek az intő jelekkel. A próféta, akire senki sem hallgat, egy űrhajóba helyezi fiát, Kal-Elt, és a Föld felé küldi, ahol a Nap erejének köszönhetően csodálatos képességek birtokába kerül majd, és halhatatlan lesz. Fajtája talán utolsó képviselőjét a Kent család neveli, majd felcseperedve Metropolisba repül, hogy harcoljon az igazságért – és ott szembekerül a bűnözőzsenivel, Lex Luthorral, aki több millió ártatlan élet kioltására készül.

A terjengős kriptoni bevezetés kellően eltávolítja a nézőt a realitás szilárd talajáról, és előrevetíti a fantasztikus kalandokat. De Donner szerencsére nem siet el semmit, így bő egy óra eltelik, mire Superman (Christopher Reeve) teljes menetfelszerelésben akcióba lép, és megmenti alteregója, Clark Kent újságíró kollégáját, Lois Lane-t. Addig is bepillantást nyerünk a fiatal, származását, létezésének okát és célját tekintve teljes sötétségben tapogatózó acélember „önkeresésébe”. A forgatás után nem sokkal elhunyt George Unsworth operatőr (2001: Úrodüsszeia) gyönyörű képekben örökíti meg a Kent család farmját, éles kontrasztot képezve az élet (ragyogó smallville-i táj) és a halál (pusztuló, kies Kripton) között. Clark izgalmas, vérbeli fantasybe illő utat jár be, ahogy nevelőapja halála után eljut a Magány Erődjébe, ahol Jor-El végül felfedi előtte múltját, és instrukciókkal látja el a jövőre nézve. A nagyszerű jelenet elején a fiatal Clark áll előttünk, de mire az apai útmutatásnak vége, már Superman hagyja el a rejtekhelyet.

A drámai hangulatú felvezetés után megkezdődnek a nagy kalandok. Superman, nevéhez méltón egyetlen nap alatt megmenti későbbi szerelmét, Loist, az államok elnökét, és még mindig bőven jut ideje arra, hogy rács mögé juttasson néhány bűnözőt, akik gaztetteik tervezésekor nem számoltak egy repülő és golyóálló hőssel. Donner kellő humort és iróniát csempész a történetbe, de nem feledkezik meg a romantikáról sem: a szépelgő giccs helyett Lois és az acélember kapcsolatát finom poénokkal, kétértelmű utalásokkal tölti meg, így a szerelmi szálat kellemes báj lengi körül.

Igaz, a vetített háttér előtt dróton lógatott Christopher Reeve ma már kissé kiábrándító, a korra tekintettel lévén mégsem lehet panaszunka látványra, már csak azért sem, mert viszonylag jól megírt történet áll a hátterében. A „viszonylag” szó használatának oka a főgonosz, Lex Luthor (Gene Hackman) karakterében rejlik. Az írók humorérzéke itt csordul túl, és komikus, két komplett idiótával körülvett bohócként ábrázolják a képregényben hatalmas, félelmetes ellenséget. Igaz, a vele kapcsolatos poénok mind ülnek, azonban gyorsan a feszültség rovására mennek. Luthor előtérbe kerülésével ezért lassan esni kezd a film színvonala is: a rakéták átprogramozásának mérhetetlenül ostoba jelenetei a legelszántabb rajongókat is rosszalló fejcsóválásra késztetik, de a Föld, és vele az idő visszaforgásának banalitása is bőven túlvan a tűrésküszöbön…

A cikk eredetileg a helloinfo.hu-n jelent meg