Kalyber Joe

Kalyber Joe(lfg.hu kritika)

A Kalyber Joe egy szinte teljesen önerőből kiadott képregény, Pilcz Roland író/rajzoló régóta dédelgetett műve. Aki csak felületesen is, de tisztában van vele, mennyi idő, pénz és energia kell a magánkiadáshoz, az tudja, hogy nem kis teljesítmény az ilyesmi, és ez mindenképp elismerésre méltó. Ez a kiadvány, akárcsak a többi hasonló regény és verseskötet, szerelemgyermek, annak minden előnyével és hátrányával.

Gondjaim már a címlapnál kezdődtek: mivel semmit sem tudtam a képregényről, nem lehettem biztos benne, hogy hősünk nevét „kalibernek” kell-e ejteni, vagy esetleg egy magyar elipszilonról van szó (vagyis „kajber”), és afféle nyelvi játékossággal állunk szemben. Ha ez utóbbiról van szó, egynek talán elmegy, amennyiben azonban az előbbi eset áll fent, akkor egy ilyen nevet legfeljebb egy westernhős igazolhat magának, vagy egy kemény, macho figura; vagy egy parodisztikus karakter. (És valóban: a könyvecske hátulján megtudhatjuk, hogy eredetileg egy vadnyugati sheriffkutyához tartozott a név. Nos. Ha már ennyit változott azóta a hős, akkor tényleg meg kellett tartani a nevét?)
A másik nehézkes megoldás a cím: „Első rész: A kezdet”. Triviális. Nem a legjobb és legötletesebb húzás, mintha ezen nem igazán gondolkozott volna a szerző.

A furcsaságok folytatódnak a borítón belül is. Egy amerikai egyetemen kezdődik a történet, a főszereplő pedig tanárképzőbe jár – még érthetetlenebb a „Kalyber” vezetéknév. Mindenki másnak egyébként rendes angol neve van, még csak nem is becenevek, és ez végképp nem segít elhelyezni a hősünket a közegében: Miért van ilyen furcsa neve? Miért nem Joe Kalyberként mutatkozik be? Van ennek jelentősége? Ha van, akkor hol a magyarázat? Ha nincs, akkor mi szükség van rá?

RAJZ

Aztán ez az „elkülönítés” folytatódik a grafikai stílussal is: Míg hősünknek naaagy, „egybenőtt” szemei vannak, mint egy aranyos rajzfilmfigurának egy Bolondos Dallamok epizódból, addig a többiek kevésbé karikatúraszerű, különálló szempárral rendelkeznek. Ez alól csak Kalyber Joe egyik szobatársa, Palm a kivétel, akinek nem csak szintén egybenőtt szeme van, de középen még egy vonal is horizontálisan kettéosztja: talán stilizált szemüvegről van szó, de ez sem mindig konzisztensen van ábrázolva. A másik szobatárs teljesen „normális” kinézetű. Ezen kívül a női szereplők megrajzolása eltérő, ők teljesen hétköznapiak, az anatómiájuk és az arcvonásaik, a szemük egyaránt hagyományos, rajzfilmes stílusban készültek. Miért a naaagy szemek ennél a kettőnél?

A következetlenségek itt azonban nem állnak meg: a hátterek egységesen kidolgozottak, kellően részletesek és perspektivikusak, amiért dicséret illeti a rajzolót, a díszlet ugyanis fontos eleme bármilyen képregénynek, hogy a szereplők ne lógjanak a levegőben – ezen a téren többnyire konzisztens a rajzstílus, bár a parkban játszódó jeleneteknél olyan aprólékos és árnyalt a háttér, hogy hozzá képest kezdetlegesnek látszanak a szereplők. Ettől eltekintve azonban tisztességes munka…

Zavaró azonban egy autó, amely sokkal több vonallal, árnyalattal és részlettel van megáldva, mint bármi más az egész képregényben – ha szimbolikus motívumokkal átszőtt képregényről lenne szó, elvontabb történettel, kiváló stíluselem lenne. Így azonban megint csak az a kérdés: Miért más ez, mint a többi? Miért nem ilyen alapos az egész képregény? Mivel komolyabb szerephez a füzetben nem jut, ezért csak kilóg abból a néhány kockából, amiben szerepel.
Hasonlóan feltűnő még egy álarcos-kesztyűs-fegyveres figura is, akit ugyan nem látunk, és csak egy oldalon szerepel, mégis részletesebben van megrajzolva és több tónussal színezve, mint bármi más, amivel találkozhatunk a füzet lapjain. Miért?

Furcsa megoldás még a hangutánzó zajok leírása (hiszen képregényről beszélünk, ezért tényező), amik annak ellenére angol szavak, hogy magyar az alkotó. Biztos, hogy BOOOM, KRASH, RIIIING és hasonlók kellettek bele?

Vizualitását tekintve tehát egy következetlen megoldásokkal terhelt, a fókuszban lévő témák terén amatőr, ám több helyütt (a háttér és a színvilág kapcsán) biztos megoldásokat alkalmazó füzetet lapozgathatunk. Összhatásában többnyire egységes oldalakkal találkozunk, harmonizáló színekkel, néhány kilógó elemmel, amik nem zavarják lényegesen a történet olvasását. Tisztességes munka, kezdő (és jobbára elkerülhető) hibákkal, ami még csiszolódhat.

Herbie teljes kritikája elolvasható az lfg.hu-n.