Superman Visszatér (HelloInfo)

Superman Visszatér (HelloInfo)Kritika

Majdnem 20 évet kellett várni egy új Superman filmre – pedig az illetékesek már a negyedik rész bemutatása előtt tervezgették az ötödiket. Aztán a Superman IV: The Quest for Peace irgalmatlan bukása után meggondolták magukat, és csak pár év múlva vetették fel ismét az ötletet. Akkor azonban forgatókönyvírók és rendezők hada váltotta egymást bő másfél évtizedig, hogy a projekt újra és újra meghiúsuljon – mígnem glóriával a feje felett feltűnt az égen a megbízhatóságáról ismert Bryan Singer, aki az X-Mennel beindította a képregény-filmek áradatát, és a producerek tudták, ha az ő kezébe adják az Acélember történetét, a film végre valóban el is fog készülni. Így is lett, de az eredménnyel senki nem lehet igazán boldog. A bevételek nem szállnak a magasba Supermannel, a rendező alighanem temetheti álomprojektjének már jó előre, nagy mellénnyel beharangozott, 2009-re ígért folytatását – de talán a legrosszabbul a néző jár, aki kivárta azt a csaknem két évtizedet, hogy újra vásznon láthassa suhanni az Acélembert, és most kénytelen konstatálni, hogy a csoda elmard.

Superman öt évre eltűnt, hogy meglelje szülőbolygója, a Kripton maradványait. Mikor visszatér a Földre, szembesülni kénytelen a ténnyel, hogy távolléte alatt minden megváltozott. Szerelme, Lois anya lett, és határozott álláspontja szerint sem neki, sem a világnak nincs többé szüksége megmentőre. Azt persze nem tudja, hogy Lex Luthor kiszabadult börtönéből, és éppen az Acélember rég elpusztult hazájából származó kristályokkal tör világuralomra. Természetesen csak egyvalaki állíthatja meg. Supermannek azonban ősellensége mellett a Lois iránti érzéseivel is meg kell küzdenie.

Erre kellett a nézőknek közel két évtizedet várni. Megérte? Ezért hagyta ott Singer az X-Men 3-at. Megérte? Mindkét kérdésre egyértelmű nem a válasz. Igaz, a Superman visszatér korántsem rossz film, de messze elmarad az elvárttól. A rendező bölcsen nem vesz tudomást a harmadik és negyedik rész létezéséről, filmjét az első kettőre alapozza. Nagy rajongója lévén Richard Donner 1978-as eredetijének, érezhető odaadással és tisztelettel bánik az alapanyaggal, és folyamatosan visszautal rá. Ahogy akkor, első akciójával az Acélember most is Loist menti meg, de ezúttal már nem egy helikopterből segíti ki, hanem (haladunk a korral és a CGI-jal) egy lángolva zuhanó repülőgépből – és a jelenet ezúttal is a nő elalélásával ér véget. Vagy említhetnénk a hős és a hősnő közös repülését – mindezt természetesen John Williams klasszikus zenéjének felhasználásával. Ezek a kedves, nosztalgikus kacsintások egy kis bájt kölcsönöznek a filmnek, és talán a készítőknek nem ártott volna ezt a vonalat erősebbé tenniük, és egy nagy adag retró-érzést csempészni a filmbe. Akkor az alkotásnak lehetett volna egy erőteljes stílusa, így azonban maradnak a szokásos dramaturgiai fogások, vagy inkább sablonok: Superman mindig időben ér oda mindenhova, éppen az utolsó pillanatban menti meg a sikongó nőt/ a halálra vált rendőrt/ a pusztulásra ítélt emberiséget.

A moziban ülve pedig csak várjuk, hogy Singer végre beletaposson a gázba, és elkápráztasson minket – de ez csak nem történik meg. A humor terén a film nagyon is rendben van (pedig az első résznek ironikus módon éppen ez volt a gyengéje), nagyjából érzelmileg is működik, és nem lépi át a giccs határvonalát, de az akciók korántsem olyan dinamikusak és látványosak, amilyennek egy rekord-költségvetésű filmtől elvárnánk. A cselekmény szolidan, túlságosan is bő lére eresztve csordogál, az alkotók csak az utolsó fél órában kapják össze magukat. A Superman történetek tragédiája, hogy legnagyobb, ordító sablonjuk egyszersmind megkerülhetetlen is: az Acélembert csak a kriptonit sebezheti és ölheti meg, ezért a sztorinak előbb-utóbb mindenképpen el kell jutnia egy olyan pontra, ahol ellenségei ezt fordítják ellene. Ám Singeréknek ezt ezúttal egy nagyszerű jelenetben sikerül prezentálniuk: a klisét saját javukra fordítják, és olyan sebezhetővé, esendővé teszik Supermant, amilyennek még – kriptonit ide vagy oda – soha nem láthattuk. Az Acélembert ütik, rúgják és leszúrják, egy mítoszt vernek ronggyá a szemünk előtt: megrendítően kiábrándító.

Sajnos sok idő telik el, mire ide eljutunk, és ezt követően sem pillantjuk meg a stáblistát olyan hamar, mint szeretnénk. Az alakítások sem teszik gyorsabbá az idő múlását: a színészválogatásnál Brandon Routh összes erénye az lehetett, hogy hasonlít Christopher Reeve-re, Kate Bosworth-é pedig hogy szép, és tud elszántan, durcásan illetve rémülten nézni. Egyedül Kevin Spacey játéka élvezhető igazán, egyenesen briliáns, amit Luthor karakteréből kihoz, ha a forgatókönyvírók egy kicsit még nagyobb teret adtak volna neki, alakítását most Jack Nicholson Joker-szerepével emlegethetnénk együtt.

A teljes cikk elolvasható a helloinfo.hu-n.