Japon

Japon

Előzmények
Történt egy napon, hogy kilenc francia képregényrajzoló/-író fogta magát, bepakolta a bőröndjét, és elutazott Japánba. Két hét után pedig hazajöttek és megrajzolták élményeiket.
Ez persze már a történet közepe: az egész valahogy úgy kezdődött, hogy egyre nyilvánvalóbbá vált: amíg a manga sikert sikerre halmoz az európai piacon (is), addig ugyanez Japánban nem sikerült a francia képregénynek. Ha néhanapján fel is tűnt egy-két lefordított album, csakhamar maga alá temette a belföldi könyvdömping. Ám mégis volt két olyan mozgalom, ami magában hordozta a siker esélyét. Megindult a francia és a japán alkotók közeledése. Mindkét mozgalom szorosan kötődik ahhoz a Frédéric Boilethoz, aki több éve él Japánban, és „egyszerű” francia képregényrajzolóból valami egészen mássá vált: egy olyan alkotóvá, aki művében szándékoltan keveri a japán és az európai technikákat, mégsem egyszerűen egy gaidzsin, aki utánozni próbálja a mangát. Sőt. Stílusából csakhamar egy egész mozgalom alakult ki, francia, belga és japán szerzők sorakoztak fel mögé, hogy megvalósítsák a nouvelle mangát, ami egy kicsit japán, kicsit francia, de mindenképpen más, mint amit eddig láttunk. Mindeközben a japán szerzők egy kis csoportja is Franciaország felé fordult. Ebben egyrészt nagy szerepe volt Tanigucsi Dzsiró franciaországi sikerének (valamint Dzsiró és Moebius kialakuló barátságának), másrészt pedig a japán Comickers magazinnak, mely a japán mangák fekete-fehér világa helyett a színes illusztrációkra, színes képregényekre összpontosított. E lap különszámaként jelent meg az Error antológiasorozat, benne japán és külföldi szerzők munkáival Tanigucsi és Moebius vigyázó tekintete alatt, s a francia fordítók egyike nem volt más, mint maga Boilet. Az antológia mindössze három számot ért meg, hogy a japán-koreai futballvilágbajnokság alkalmával megpróbáljon visszatérni a Manga Fever című különszámmal. Azonban hiába fordították le franciára is, hiába remekelt az antológia többnyelvű (japán, francia és koreai) alkotógárdája, hiába sorakoztak egymás után a nagy nevek, a folytatás helyett több éves szünet következett. A magazin nevet és kiadót váltott, de az újraindított változat, a Slip sem jutott el a második számig.. A japán piac ellenállt.
Az újabb próbálkozás ezúttal francia oldalról jött: úgy látszik, ott is rájöttek, hogy érdemes a BD-t, mint kulturális kincset exportálni. Ennek eredményeképpen egy évvel ezelőtt több francia kulturális intézmény összefogott, és felkeresték Boilet-t, hogy segítsen nekik összeállítani a kötetet.
Így történt, hogy egy napon a kilenc francia alkotó kilépve a repülőgépből Japánban találta magát. Habár sokuknak ez volt első japán útja, műveik előttük jártak: legtöbbjük már publikált a fenti antológiák valamelyikében. A japán szerzőkkel is hasonló a helyzet: kevesen vannak közöttük, akik ne publikáltak volna már franciául, sőt, többen maguk is a nouvelle manga csoport tagjainak vallják magukat. És hogy mindebből mi sült ki? Nézzük csak meg részletesebben a műveket!

Japon

A kötet tizenhat története mögött tizenhét szerzőt találunk. Általánosságban elmondható, hogy sikerült egy, a fekete-fehér történetek ellenére sokszínű, változatos antológiát összeállítaniuk a szerkesztőknek. Nem kell megriadniuk azoknak sem, akiknek borsódzik a háta a „fhanszia albumoktól” vagy a „nagyszemű-kisszájú” japán képregényekből: habár az antológia mindkettőből merít, nyugodtan elfeledhetjük az unalmas kliséket.
Hiába szól azonban minden történet Japánról, a „külföldiek” és a „bennszülöttek” hozzáállása – érthető okokból – gyökeresen eltér. Míg az előbbiek képregényeit áthatja a frissen érkezettek „Elveszett jelentés”-érzete, addig a japán alkotók nosztalgiázni „mennek vissza” szülővárosukba vagy próbálják egyetlen pillanatban megragadni évezredek japánságát.
A kötet két fiatal rajzoló, Anno Mojoko és Igarasi Daiszuke egy-egy rövid novellájával nyit. Mindketten abba az álmos melegbe helyezik történetüket, ahol elég egy kimonó, elég egy szalmakalap, hogy elöntse az embert az „ahh, ez itt Japán” érzés. Míg Anno műve mintha egy megsárgult képeslap lenne, addig Igarasi mangája egy sokkal nyersebb, dinamikusabb történet.
Az őket követő Nicolas de Crécy Le Noveaux Dieux-je egy önironikus történet a Japánba érkező külföldi első néhány napjának kultúrsokkját dolgozza fel; azt, ahogy a rajzoló szembesül az idegen ország idegen ikonjaival, „isteneivel”.
Ezzel szemben Macumoto Taijó története az igazi zen történet – úgy van vége, hogy rögtön kezdhetjük is az elejéről.
Újból egy francia szerző következik, David Prudhomme. Míg de Crécy egy kabalafigurává varázsolta önmagát, ő továbbmegy: nem is önmaga, hanem vándorútra kélt cipői fedezik fel az idegen világot.
Továbblapozva Tanigucsi Dzsiró műve igazi dzsirói melankóliával megrajzolt tökéletes augusztusi szerelmi történettel.
Joann Sfar rajzait, történeteit már jól ismerhetik a magyar olvasók is, és itt sem hazudtolja meg önmagát. Krokodilként járja Japánt, miközben jóbarátja, Valter sztorizgat neki, bevezetve őt a furcsa ország furcsa szokásaiba. Talán a kötet legviccesebb története.
Az utána következő Takahama Kan sztori tökéletes párja Dzsiróénak – újabb szerelmi történet, újabb tengerpart, ezúttal egy harminc évvel fiatalabb mangakától.
Fabrice Neaud pedig segít, hogy egy külföldi bolygót felfedező antropológus szemével figyelhessük meg Szendait és lakosságát: minden különös szokást aprólékosan rögzít, de a magyarázatok elmaradnak.
Hanava Kazuicsié a következő képregény, egy téli történetet írt Hokkaidóról. Ugyanabban a városban élve, mint ahol a történet játszódik, érdekes volt látni, hogy változik egy valószínűleg valódi történet fikcióvá azáltal, hogy a szerző megváltoztat néhány nevet (más kandzsival írja le őket), és átrajzol néhány jól ismert képet.
Ezután következett a kötet – számomra – legnagyobb meglepetése, Aurélia Aurita útibeszámolója. Aurite, eredeti nevén Chenda Khun egyike a fiatal francia tehetségeknek, egyszerű történetével elvarázsolja az olvasót. Semmi másról nem olvasunk, mint egy fiatal lány kalandjáról egy onszenben, japán fürdőben, mégis, minden lap, minden képkocka megnevettet. Már csak ezért az egy műért is érdemes kezünkbe venni a kötetet.
Amennyire jó volt Aurite története, annyira közömbös Emmanuel Guibert Sinicsije. Talán a történet az oka, de még inkább az, hogy ellentétben a többi, valóban képregénnyel, itt csak egy gazdagon illusztrált történettel van dolgunk. Igaz ugyan, hogy Schuiten és Peters Oszaka 2034-e is ugyanilyen illusztrált történet, de valahogy mégis működik. Nem csoda – Schuiten futurisztikus építményeit egyszerűen nem lehet nem szeretni. Egyébként ez az egyetlen történet, amely tartalmaz egy oldal igazzy mangát, egy valódi szuperlégy-emberről, Gómímanról.
Következik Frédéric Boilet. A kötet összeszervezésében is jelentős munkát végzett, de ahogy láthatjuk, nem felejtette el azt sem, hogyan kell képregényt rajzolni. Több mint másfél évtizedes tapasztalatával nála nyoma sincsen kultúrsokknak, teljes természetességgel mozog a japán közegben, és történetté varázsolva egy lassú vasárnap délután fényképpé dermedt pillanatait.
Kucuzava Rjúicsiró munkája mindenképpen a kötet egyik legbrilliánsabb darabja. Félelmetes ceruzatechnikával és ördögi ügyességgel hegeszti egybe az új és régi japán bálványokat (kabuki-szinészekből baseball-játokosokat farag, az ukijoe gésákból pedáns OL-ek születnek); a Teamplayer minden egyes oldala zseniális. Ráadásul hol máshol láthatnánk Hitlert és Sztálint, amint kutya- és birkajelmezbe bújva alkalmi munkával keresik meg a napi rámenre valót?
Ezután már csak Etienne Davodeau Szapporói története van hátra, tökéletes zárást kínálva a ragyogó antológiának. Ismét Szapporóban járunk, és Siró Acusi, egy öreg halász ismerkedik a nagydarab külföldivel, aki franciának mondja magát. A kettős szűrő mögött egy sokkal szomorúbb történet feslik fől, mint amit Davodeau ki merne mondani, a történet vége mégis boldogságot sugall.

Zárszó

A Japon tehát egy olyan gyűjtemény, amelynek ott a helye minden képregényrajongó polcán. S hogy ez valóban bekövetkezhessen, arról nemzetközi stáb gondoskodott: a japán és a francia kiadás mellett a kötet elérhető angol, spanyol és olasz nyelven is. Csak remélni merem, hogy most végre sikerül az áttörés, a kötet népszerű lesz – megérdemelné.

Oroszlány Balázs
Panel
1. szám 7.-9. o.
2006. március