Disney világa

Disney világa

Ebből a címből a művész világképének és művészi-eszmei törekvéseinek elemzése következhetnék, többé-kevésbé emelkedett kritikai stílusban. Szó sincs ilyesmiről: a Disney Világa az életmű sajátos summázata. Az amerikai rajzoló, menedzser, producer, majd nagytőkés vállalkozó filmes pályája tetőpontján először is megépített egy gigantikus Vidám parkot, amit elnevezett Disney országnak (Disneyland) és ennek a filmekét is felülmúló sikere késztette arra, hogy saját „világot” létesítsen: egy Utópia-országot, ahol a jövő életét fogja prekoncipiálni és megmutatni (Disney world). Szép, szép, de bármennyire lelkesedik e gondolatért (s Disney egyéb ötleteiért) Féjja Sándor – akinek egészében hasznos és okos könyvecskéje mostanában jelent meg Walt Disneyről a Filmbarátok kiskönyvtárában – ez az egész „Disney-világ” mégiscsak a jó dolgában egészen nekivadult profithajhász amerikai nagymenő blődlije, amiben az a leg-elgondolkodtatóbb, hogy néha értelmes elmék is komolyan veszik világszerte.

No, ez nem valami megnyerő captatio benevolentiae. De Disney mindig is indulatokat váltott ki – az igazság kedvéért valljuk be: sokkal több lelkesedést, mint a föntiekhez hasonló elutasítást. Csakhogy épp ez a témánk, most már igazán Disney (művészi és tőle elválaszthatatlanul: vállalkozói) világának értékelése. S hogy a fönti durva „összegezést” máris ellenpontozzuk: hadd legyek nagyon is személyes, visszaemlékezve a negyvenegy év előtti ifjúkori élményre, mikoris a langyos londoni esőben zokszó nélkül álltunk be a várakozók több száz méteres kígyójába, hogy jegyet kapjunk az óriási moziba, s azután újabb várakozás után, mikor egy-egy hely végre megürült, bebocsássanak a folytatólagos előadásra. És amikor magunk is végignéztük az első Disney nagyfilmet, a Hófehérkét, elragadtatásunk határtalan volt: München előtt, a szorongás légkörében a vidámság, lendület, sőt a munka dicsérete szólt hozzánk a Frank Churchill szerzetté remek számokból („Whistle while you work” – „Fütyülj, míg dolgozol” stb.), a jó győzött a sötét intrikák fölött; s elragadott a színek és formák gazdagsága, a természet bájos sutasága, az örök mesevilág, s az egész létnek derűsebb képe…

Nos, tíz év sem telt el, mikor már a felszabadulás után újra megnéztem a hajdani világsikert – bizony megszürkült s giccses volta is megmutatkozott. De hogyan hat ma?

Itt a nagy Ká!

Nemrégiben láthattuk A dzsungel könyvét, az utolsó Disney-féle (de manuálisan – egyáltalán művészi kivitelében – korántsem általa készített, csak „produkált”) nagyfilmet. Erről a Filmvilág már közölt ugyan egy kitűnő cikket Lengyel Balázs tollából, mégis, megint csak a személyes szférában hadd számolok be arról, hogy ötéves fiammal mentem el a moziba. A gyerek már ismerte a Kipling-történetet, tehát a megelevenedő mese számára egyszerre volt ismerős és újszerűén csodálatos. A többségükben kevésbé tájékozott, noha felnőtt nézők is visszafojtott lélegzettel lesték, mi következik, s mikor a nagy csendben megjelent az óriáskígyó, fiam a ráismerés örömével, nagy derültséget keltve kiáltott fel: – Itt a nagy Ká! Később Sir Kán ármánykodásától mégis félteni kezdte Mauglit: – Félek, félek! – mondogatta. A Happy endingre nézve meg kellett nyugtatnom: – Miért félsz? Anyu felolvasta a könyvet, tudod, hogy jól végződik! – Igen, de ez más, mint a könyvben.

Szóval, a kisgyerek is észrevette a forgatókönyvnek az eredeti történettől való eltérését, másrészt átélte a szorongató szituációkat. És ehhez úgy hiszem kommentárt sem kell fűznöm.

És a kis ká…

De maradjunk egy kissé az eltéréseknél. Nem mintha Kipling – Nobel-díj ide, Nobel-díj oda – oly nagy író lett volna, hogy a művéhez való hűség fontos lenne. Ez az Indiában született szerző voltaképpen az angol imperializmus utolsó írója. Kim című (szintén remekül megírt!) regénye éppenséggel azért páratlan a világirodalomban, mert az elnyomás szolgálatában álló eszközembernek a dicsőítése – mintha valaki (a Nobel-díjjal bezzeg nem jutalmazott) Gorkijnak a Lószúnyogából (Az áruló) csinált volna pozitív hőst! – Kipling másik főműve, A dzsungel könyve mondanivalóját tekintve azonban korántsem ilyen „problematikus”. Itt a természethez való viszonyról van szó, s e könyvben a ma már kissé poros, de nem föltétlen elutasítandó darwinizmus van jelen. Különösképpen ez a fiknben kevésbé érvényesül, mint a regényben és az angol eredetit tovább rontotta a magyar szinkron bárgyú sláger-sematizmusa, amely például az eredeti filmszöveg meglepő természettudományosságát épp a főszámban valami honi közhellyé szelídítette. A filmen ugyanis Balu arra tanítja Mauglit, hogy a dzsungelben a természet szigorú szükségszerűségei érvényesülnek (szó szerint: „bare necessities”). Ez a Disney-változat többé-kevésbé megfelel Kipling koncepciójának, de hogy ehelyett mit bőg a magyar Balu az élet szépségéről, azt a film sokezer nézője-hallgatója maga tapasztalhatja.

Szóval az eredeti mű ötéves ismerője is meglátott bizonyos eltéréseket a Kipling mű és a Disney-féle feldolgozás között. így Kiplingnél nyoma sincs az angol katonásdit kifigurázó képsornak, amelyben Háti elefántból kiérdemesült hadastyán lesz; noha ez persze – ha nem is Kiplingnél, nem egy kortársnál (például Wellsnél) – már irodalmi közhely, mégis a filmet kedvesen, kellemesen s tanulságosan színezi. Kevésbé volt megnyerő a film végén fölbukkanó ifjú hölgy, mondhatni egy kis ká, aki Mauglit a vidám dzsungelből visszacsábítja az emberi világba mégpedig úgy, ahogy Abody Béla barátom épp negyedszázaddal ezelőtt egy azóta már rég elfeledett magyar film kapcsán írta: „mintha a Bérkocsis utcából szalajtották volna csábítani”. Kiplingnél Maugli az anyjához tér vissza. Mecsoda különbség!

Oldalak: 1 2