Pókember 3 (SG)

Pókember 3 (SG) Az ütemtelenség hálójában

Több mint két éves várakozás és óriási elvárások elõzték meg a 2002-ben indult Pókember film-széria harmadik darabját, amely a Superman rekordját is megugorva, 300 millió dollárból rámolta össze magát, hogy aztán egy 200 millió dollárral megtámogatott világkörüli turnéba kezdjen. Bizalom megelõlegezve, pókérzékek beélesítve: Gyere, Sam Raimi, kápráztass el!

És tényleg könnyen hagyná magát az ember. Amíg a Marvel-univerzum elsõ számú hálószövõje majd egy emberöltõnyi ideje valódi pionírként tört magának utat a magyar képregény-piacon, addig a 2002-es Pókember itthon is közönségsikert (s amellett viszonylagos kritikai sikert is) aratott. A képregényfilm-trend alig 5 éves “matuzsáleme” a klasszikus szuperhõs-problémák ábrázolásán túllépve részletesen felépített, mély karaktereket tárt a nézõk elé, s ezzel olyan korosztályoknak tudta eladhatóvá varázsolni Peter Parker kalandjait, amelyek az amerikai képregénymítosz szellemében fogant történeteket távol érezték maguktól.

A mesés bevételi arányok a 2004-ben elkészült folytatásért kiáltottak, amely a megnövekedõ gyártási költséggel arányosan fejlõdött egyrészt látványban, másrészt a kellõ motivációval megtámogatott, beérett szereplõk köré jól mûködõ drámát szõtt egy komótos stílus segítségével. Mondanom sem kell, a kritikai siker még nagyobb volt. A harmadik rész elõtt a legfontosabb kérdés talán az, hogy vajon milyen folytatást kívántak a készítõk e két sikeres filmnek? A “még többet a pénzünkért” siker-mohóságától vezérelve bele kívánják magukat hajszolni egy versenyfutásba a széria korábbi darabjaival, vagy ebben valamifajta szükségszerû megújulást keresnek majd?

Az elõzetes híradások joggal késztethették örömre a rajongókat, hisz a fekete pókruha története a képregény-tematikában is jókora ütemváltást jelentett. Soha nem látott “dark”-os felhang kísérte, amint a Parker-pókember kettõs személyiség árnyoldalai felsejlettek a fekete öltözék alatt. Pókemberen egy meghasonlott, önmarcangoló ember tulajdonságai lettek úrrá (véleményem szerint az egyik leghitelesebben a képregény-történetben), akinek a fejében immár sötét gondolatok vették át az irányítást. Ez lenne hát az alapsztori, s mellé kapnánk még Homokembert és Venom-ot is az akciókedvelõ közönség legnagyobb örömére? Felõlünk szabad az út, de nem lesz nagy falat az egészet összeegyeztetni és összerázni végül?

Az összeegyeztetés ment, az összerázásra azonban már nem maradt energia. Már ha lehet ilyet mondani a világ jelenlegi legdrágább szuperprodukciójával kapcsolatban. Talán épp csak az hiányzott, hogy elkészülte után megpihenjen a teremtõ, majd újra elõvegye mûvét és kritikus szemmel átfésülje azt. A rajongói vélemények megoszlanak arról, hogy a forgatókönyv fõ paneljeinek képregényhû kimunkálása – a tömörítés-kényszer számbavétele mellett – mennyire lett sikeres. A szereplõk egy filmbe sûrítésére kigondolt fõ vonalak még talán elfogadhatók is lennének, nem állták útját ugyanis, hogy a Pókember háromból Raimi egységes, koherens filmet batikoljon. Csakhogy ez igényelt volna egy olyan fokú arányérzéket és összefogóerõt is, amit manapság igen kevés rendezõ mondhat magáénak.

Sam Raimi legalábbis biztosan nem, errõl a film megtekintése közben saját szemmel is meggyõzõdhetünk. A rendezõ a korábbi Pókember-filmek gyakorlatához híven kezd neki karakterei építgetésének, s szokás minden egyes szereplõ motivációját kimunkálja (úgy ahogy). Dicséretére legyen mondva, hogy tõle kétdimenziós negatív karaktert sem eddig nem láttunk, sem most nem látunk majd. A törõdõ gondoskodáson most azonban kétszer annyi figura kénytelen osztozni, s a maximalista direktort ez láthatóan megzavarja, majd ki is kizökkenti. Nincs az a játékidõ, amit ne lenne képes felemészteni a rendezõi zavar, s itt a kilencvenedik percet követõen is még akkorákat ugrunk idõben és térben (kiesve az adott cselekményszálból), ami csak egy multi-szereplõs sorozatban megengedett. Százötvenhat perc ide, százötvenhat perc oda – ezt nevezik kapkodásnak.

A dolgot még talán a szõnyeg alá is söpörné az ember, ha a viszonylagos szétszórtságnak nem a történet fõ vonala látná a kárát. Raimi karakter-vezérelt pókember-adaptációjának motorját, Peter Parker és Mary Jane kapcsolatát, ezúttal gyenge közhelyek és karakteridegen reakciók szegélyezik, beleélhetõsége pedig a nulla közelében stagnál. A rajongók nagy része a rendezõ hozzáállásával máig nem tudott megbékülni (a látványos jelenetek visszaszorulását nehezményezve), a harmadik rész kapcsán azonban egy emberként kérdezhetik az elsõ két rész éltetõivel: ha a központi dráma sem mûködik igazán, akkor mit képes számunkra élményként nyújtani a Pókember?

Újabb gyomros a nézõnek, hogy Raimi a fekete pókruha karaktermódosulás (és vérfrissítés) nyújtotta lehetõségeit nem meri (vajon a korosztályosdi miatt?) bevállalni, s ennek pótlékaként a történet legkínosabb negyedórájába kezd. Peter, mintha bolondgombát evett volna, öltönybe bújva ripacskodik az utcán (Tobey Maguire slampossága még soha nem látszott ennyire), a Hõsök Peter Petrellijétõl kölcsönzött hajjal köszönget a lányoknak, s végül Mary Jane jazz-bárjában a lány számára sértõ bosszú-táncot jár.

Az epizódszerû betét óriási égés, hitelesség-romboló hatása mérhetetlen, az ember még fél óra elteltével sem képes felfogni, hogy mit látott igazán, vagy milyen indíttatásból. Raimi abból az elembõl kívánt humort faragni, amely fõhõse személyiség-fejlõdésének elsõszámú forrása lett volna. Talán a második rész frappáns humormorzsáit (Pókember a pizza-futár, lift-jelenet) szerette volna rekonstruálni, amelyek itt nyomaiban sincsenek meg?

A megtört gerincû történet végül nagy nehezen összeáll. Epizódosnak megmaradt jellegét viszont az bizonyítja, hogy egyes történetszálai az összélménytõl elkülönült, független értékelést követelnek maguknak. Az elsõ két részhez méltatlan Mary Jane szállal szemben James Franco az egyetlen, aki képes továbbörökíteni karakterének mélységét, színészi teljesítménye a viszonylag feszesre megírt Osborn-szálon is túlmutat. A negatív hõsök közül Homokember figurájára helyezõdött a hangsúly (Thomas Haden Church remek választás, a karaktere is korrektül megírt), a rivális fotós Eddie Brock és Peter Parker konfliktusának elmélyülését viszont kár, hogy csak villanásaiban volt alkalmunk megismerni.

A fent említett hibák, és az összekovácsolás mentén kelt csiszolatlanságok miatt a harmadik rész nem éri el az elsõ kettõ színvonalát. A dolog némileg dühítõ, de tudni kell, hogy emeletes dorgálásunk alanya a repetatív nézõi karfatépkedés ellenére is korrekt filmélmény. Csak hát minden jel arra utalt, hogy május harmadikán koronázni megyünk a moziba. Legjobban pedig talán az fáj, hogy bárhogy igyekszünk, ezt a legjobb indulatunk ellenére sem tehetjük meg.

Forrás: sg.hu