Transformers (helloinfo kritika)

Transformers (helloinfo kritika)

Ha Michael Bay-film, akkor minimum egy amerikai nagyvárosnak porba kell hullania, de az sem kizárt, hogy planétánk kerül végveszélybe, ami megint csak jó ürügy, hogy egy amerikai nagyváros hulljon a porba. A rendezõ legújabb monstre csodája mindkét opciót beveti, méghozzá a lehetõ legnagyobb hangorkánnal övezve, de azok a napok már elmúltak, amikor Bay egy kellõen értelmes történetet is szõtt a száz százalékos pusztítás mellé (A szikla), ehelyett inkább a Pearl Harbor címû rémálomra emlékeztetõ katyvaszt választotta legújabb rombolása hátteréül.

Nagyon régen, egy távoli bolygón volt a Kocka, aminek ereje képes volt életet lehelni a gépekbe, így megszületett két faj, az Autobotok és az Álcák. A két faj kezdetben szépen megfért egymás mellett, ám egyszer az Álcák leghatalmasabbika, Megatron lázadást szervezett, hogy elpusztítsa az Autobotokat, amit a Kocka megszerzésével kívánt végrehajtani. Egy szerencsétlen véletlen folytán Megatron szorult helyzetbe került, de hívei tovább keresték az isteni tárgyat, aminek végül a Földön leltek a nyomára. Közben az Autobotok sem tétlenkedtek, õk is a Kocka keresésére indultak. Nekik is sikerült a kék bolygó nyomára bukkanniuk és védelmükbe venni azt az embert, aki elvezetheti õket a Kockához.

Akinek a fent felvázolt történettõl minden szál haja égnek állt, esetleg heves röhögõgörcsöt okozott ez a pár sor, az gyorsan felejtse el, hogy beül erre a filmre, ám a többiek se nyugodjanak meg, mert a film egyáltalán nem attól rossz, hogy a Transformers világában játszódik. Az sokkal nagyobb baj, hogy Bay képtelen volt uralni ezt a világot, teleszórta teljesen következetlen eseményekkel csak azért, hogy mindenbõl valami hatalmasat tudjon kihozni. Ennek a manõvernek a végeredménye egy amolyan „amerikai Godzilla robotokkal” lett, és egyben mindennek a keveréke, ami manapság divatos.

Kapunk egy kis vígjátékot, még pedig abból a tizenéveseknek készült fajtából, ahol érezzük, hogy ez akart a poén lenni, de nevetni azt nem tudunk, viszont kárpótlásként mellékelnek egy felskiccelt szerelmi szálat, természetesen minden komolyabb mélység nélkül, szigorúan a mellekre és a tesztoszteronra koncentrálva. A vígjátéki vonal mellé jön a tipikus hõsmozi az összes klisével, amit csak a zsáner fel tud használni. Leckét kapunk bajtársiasságból, hõsiességbõl, barátságról és tiszteletrõl, és ha a nézõ esetleg hülye lenne, a biztonság kedvéért legalább tízszer elismétlik a film nagy üzenetét: „Áldozat nélkül nincs gyõzelem.” És, ha valaki még ekkor sem értené meg, az idilli finálé naplementéjében sütkérezõ óriásrobot nagyon bölcsen összegzi nekünk mindazt, amit a film hivatott képviselni.

Vígjáték, romantika és pátosz letudva, maradt még az akció, ami ezúttal a film egyetlen erõssége. Vannak igazán impozáns, „kõ kövön nem marad – jelenetek”, melyek egyetlen szépséghibája, hogy egy idõ után megszokottá válnak és ezekbe is beférkõzik a fent említett következetlenség, de ettõl függetlenül látványosak. Akinek ez elég, annak irány a mozi, aki viszont valami tartalmasabb szórakozásra vágyik és nem akarja úgy érezni a film végére, mintha az õ fején csattant volna az egyik tank, akkor keressen egy másik hûs mozitermet. De vigyázat, ezzel a lépéssel kihagyja a lehetõséget, hogy megtudja, hogyan képes egy másfél méteres robot mobiltelefonná transzformálódni, aki egyébként Jar Jar Binks után a filmtörténet második legidegesítõbb CGI-karaktere.

25%

Forrás: helloinfo.hu