Ptiluc: Disznóól (panel)

Ptiluc: Disznóól

Nekünk magyaroknak a Disznóól jutott. Ne legyünk telhetetlenek, mert a cím cseppet félrevezető a tartalmat illetően. Hallottam már olyat, aki disznókról szóló soft pornóra számított a cím alapján. De ne hibáztassuk a címet, mert az találó: valóban háztáji sertéseket kapunk. A beszélni tanuló fiam is tudja, melyik könyv felé kell nyúlnia reggelente, mikor „pocákat” akar látni. Hibáztassuk inkább saját prekoncepcióinkat, amiért a „disznó” szó alatt kapásból nem a világ legjelentősebb történelmi alakjait értjük! Ugyanis erről lenne szó. Itt van mindenki, aki sokak – nagyon sokak – haláláért felelős: Napóleon, a teljes Habsburg dinasztia, a Cár, Hitler, pápák, anarchista bűnözők (akik nevei inkább Franciahonban jelentenek valamit is), hasfelmetszők, feltalálók, iparmágnások, költők stb. Ezek pedig itt se hazudtolják meg magukat. Illetve, van aki igyekszik magát megtagadni és kikecmeregni ebből a környezetből. Napóleont több, mint száz éven át állandóan levágják és megszülik. A jobb jövő reményében tett önmegtagadással a legtöbb, amit el tud érni, egy békés öregkori halál, aztán a következő pillanatban minden kezdődik elölről. A mű gyengéje valahol itt is keresendő. Itt a legnagyobb szemetek között szelektálunk és kiragadunk néhányat, akikkel szimpatizálunk, és akiket morálisan is többre tartjuk társainál. Ha ez így van, akkor pedig esedékes lenne továbbléptetése, ami persze nem történik meg. A mű, ha valódi értékeket akar hordozni, akkor nem lehet bután leegyszerűsítő, márpedig az a koncepció, miszerint Hitlertől Einsteinig mindenki ugyanabban a disznóólban tölti nyugdíjas korát, errefelé vezet. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy távolról sem egyforma itt mindenki, mint ahogy az angliai Állatfarmban sem.
Itt nem az a fontos, ki mikor született, mikor alkotott/pusztított, hanem az, mikor halt meg, ugyanis akkor jelenik meg képregényünk disznóóljában (később mezőgazdasági üzem), ami jó francia szokás szerint hol máshol lehetne, mint Franciaországban. Ez olyanok esetében még érthető is, mint Napóleon, Victor Hugo, Pétain, de a többieknél kicsit erőltetett, hogy épp itt születnek újjá. Mégis megbocsátunk Ptilucnak, ugyanis nagyon mulatságos és tanulságos is egyben ezt a sok válogatott semmirekellőt egy helyen látni.
Itt majdnem mindenki örökké él, éppen ezért a képregényfüzér egy viszonylag hosszú időtartamot ölel át: a századfordulótól az ezredfordulóig, és egy kicsit azon is túl. Ahogy a külvilág történései folytonosan megváltoztatja a disznók életét, életvitelét, úgy változik a képregény hangneme és sebessége is. Az első néhány fejezet lassú tempójú, csendes beszélgetések, merengések jegyében zajlik, majd fokozatosan a világháborúkkal és gazdasági, technikai fejlődéssel párhuzamosan felgyorsul a tempó, lerövidül néhány malac életciklusa, és a beszélgetések is így silányulnak el. „Rapidité, rapidité” – ahogy a Jacques Tati által formált postás folyton mondogatta. A Magyar Hírlap kritikája nehezményezi a kötet utolsó harmadában bekövetkező poénok elsilányulását, olcsóbbá válását, de elfeledkezett arról, hogy ez nem feltétlenül az alkotó hibája, hanem egész egyszerűen teret engedett a bemutatott kornak, a bemutatott személyeknek, akik, mint tudjuk disznók, és azoknak is egyre mocskosabb eresztései. A szereplők szájából ezek a néhol antiszemita felhangú viccek hangzanak el hitelesen, de Ptiluc nem feledkezik el sosem a mű egyensúlyáról, és majdnem minden disznó szájába igyekszik hatásos érveket tömni, ezzel az olvasót is gondolkodásra késztetve.
Franciaországban két vaskos kötete jelent meg a Disznóólnak (La Foire aux cochons). A köteteken megfigyelhető egyfajta egyenletes ritmusú fejezetre bontás, mely minden bizonnyal annak köszönhető, hogy eredetileg ezek a munkák a L'Écho des Savanes-ban (ami egyes meg nem nevezett források szerint a mi Kreténünk francia előképe) jelentek meg először folytatásokban. Ennek ellenére egységes, folytonos műről beszélhetünk. Ahol külön érdekességet nyújt, ahogy a történet több kisebb egyoldalas stripből áll össze.
A magyar kiadás igazán jól sikerült. A nyomda és a lapok minőségét nem érheti kritika. A keménytábla ugyan idővel vetemedik, azonban egy jó szorosan (lehetőleg képregényekkel) megpakolt könyvespolc ezen sokat segíthet. A fordítás friss, jól adja vissza azt a szabados, vagány humort, ami feltehetően az eredetit is jellemezte.

keretes írás:
Ptiluc. 1956-ban, Luc Lefevre néven született Belgiumban, majd Franciaországba költözött. Autodidakta módon tanult meg rajzolni, 19 éves korától foglalkozik képregényekkel. 1980-ban indította a csatornákban élő patkányokról szóló Pacush Blues című sorozatát, mely tizenkét albumot szült 2005-ig. A patkányok később valahogy ráragadtak: több sorozata is ezekhez a kedves állatokhoz kötődik. 1989-'90-ben franciaországi lakásában rátámadt a honvágy, a messzi Belgium iránti melankólikus vágyakozás, ugyanis a La Geste de Gilles de Chin et du dragon de Mons-ban saját középkori szülőfaluját örökítette meg ritka kedvességgel. Ebben az állatos karikatúrák helyett korrekt, valósághűbb ábrázolásmóddal élt. 1995-ben indította másik nagy sikerű sorozatát, a Rat's-ot, amely hihetetlen módon megint patkányokat állít a történések középpontjába. Ne legyünk igazságtalanok, és említsük meg, hogy vannak más fixa ideái is. Ilyen példának okáért a motorozás is, melynek az öt részes Les mémoires d'un motard-ban (Egy motoros emlékei) adott hangot. Úgy tűnik, a disznókat is kedveli, de egy interjúban elárulta, hogy csak futó kalandról van szó, és állatok terén megmarad a patkányoknál.

Szabó Zoltán Ádám
Panel
1. szám
5.-6. o.
2006. március