kilencedik.hu / Sajtóarchívum / + Alkotók / + Magyar alkotók / + Fazekas Attila / Perseus kapitány a Star Wars-univerzumban

Perseus kapitány a Star Wars-univerzumban

Interjú Fazekas Attila képregény-rajzolóval

Nem kevesen vagyunk (itt megengedek magamnak ennyi személyeskedést), akik a minden idők legjobb, legigényesebb Star Wars-képregénye címet habozás nélkül odaadnánk egy rajzsorozatnak, amely véletlenül sem Amerikában készült. Hanem – a fiatalabb rajongói korosztálynak erről nem lehetnek saját emlékei, de a nagy becsben tartott relikviákkal még ma is találkozhat – itthon, egy magyar rajzoló keze által.
Az említett művész ma már egy műfaj és egy korszak klasszikusának számít. Fazekas Attila ugyanis a hetvenes-nyolcvanas években – amikor is a képregény műfaj bizonyos, a maitól eltérő értelemben kétségkívül virágzott hazánkban – egy olyan páratlan és kifinomult stílussal képviseltette magát a lapok hasábjain, amihez (valamelyest) hasonlóval csak egyes nyugati comicsokban lehetett találkozni, itthon nem, s amelyek, ma már láthatjuk, az idő próbáját is kiállják, s napjainkban éppoly élvezhetőnek, színesnek, igényesnek tűnnek, mint készítésük idején.
A Csillagok háborúja és A Birodalom visszavág képes-szöveges verziójának megalkotása – groteszk módon: fordított időrendben – anno igazi kuriózumként hatott, megpezsdítette, sőt, valójában elindította a mozifilmek képregényes adaptációinak sorát. Fazekas Attila nem a hazai hagyományokban erősnek számító groteszk, karikaturisztikus, hanem ellenkezőleg, a hiteles, festőien élethű, mindazonáltal jellemzően vonalas ábrázolás technikájának tökéletesítésére törekedett, s ehhez kiváló közegnek bizonyult a Star Wars képi világa. Luke-ot, Vadert, 2-1B-t egyaránt könnyen felismerhetjük az egymást követő képkockákon: “ezek” a figurák azonosak “azokkal” a figurákkal, akiket a filmvászonról ismerünk. És hogy Han Solóban az alkotó önarcképét ismerhetjük-e fel? Ha a válasz némelyeknek csalódást okoz is, sok hasonló kulisszatitokra derül fény az alábbi interjúban.

“Szándékom volt, hogy hajóskapitány leszek”

– Bevezetésként a legegyszerűbbre kérdeznék rá: miként tudja felidézni a képregényekkel való kapcsolatba kerülésének pillanatát, akár olvasóként, akár, később, rajzolóként, illetve hogyan vezetett a pályája addig, míg a Csillagok háborújával találkozott – emlékezetes volt-e ez utóbbi az Ön számára? Vagy “csak egy” a számtalan feladat közül?

– Kezdeném azzal, hogy rendkívül szerencsés embernek tartom magam, mert több mint harminc éve azt csinálom amit szeretek: a képregényt, és nem mellékesen ebből élek. Nincs még egy képi műfaj a világon, amely ennyire egyszemélyes, kreatív lenne. A művészi vonal családunkban elsősorban férfiágon volt erős. Már a nagyapám is jól festett, nagybátyám főiskolát végzett művész volt, aki csodás akvarell képeket alkotott, édesapám pedig végzett agrármérnökként, a háború után plakátfestésből és színházi díszletek festéséből élt egy ideig. Van egy szobánk, ahol a családban alkotók művei lógnak egymás mellett a falon.
Azt hiszem, mára a képregény mint műfaj azon a bizonyos képzeletbeli művészi ranglétrán több lépcsőfokot araszolt lefelé. Az én fiatalkoromban sokkal jobban a tömegkultúra része volt, mint manapság. Ma a valóságshow-k, “győzikék” és az amerikai akciófilmek azok, amik tömegeket kötnek le. Ezért aztán a képregényműfaj és annak elsősorban az adaptációs része komoly értéket képvisel. És ha azt a kritikusi véleményt elfogadjuk, hogy az igazán értékes műveket kevesen olvassák, akkor mára ez is a képregény értékét, fontosságát növeli.

– Tehát az első élmény?

– Általános iskolás koromban, a Füles oldalain találkoztam először: Korcsmáros Pál rövid, kétoldalas képregényeivel, amelyeket Cs. Horváth Tibor írt. Nagyon szerettem olvasni, mellékesen rajzolni. Az első regény, amit a mesekönyvek után második osztályban elolvastam, az Egri csillagok volt. Meghatározó élményem a könyv, nem mellékesen a benne található illusztrációk miatt is. Ez egy háború előtti album volt, amit egyszer botorul kölcsönadtam valakinek és szőrén-szálán eltűnt. Addig azért tíz alkalommal olvastam el a könyvet, és miután elveszett, a könyvtárból vettem ki. Az illusztrátort már huszonéves koromban nyomoztam ki a Széchenyi könyvtárban, ahol az összes addig megjelent kiadást kikértem. Azonnal felismertem a rajzolót. Megérdemli, hogy megemlítsem a nevét: Biczó Andrásnak hívták. Annyira szerettem olvasni, hogy az iskolában, még órák alatt a pad alatt is ezzel foglalkoztam. Úgy el tudtam merülni, hogy a tanáraimnak rám kellett ordítaniuk, hogy kikeveredjek a regény történetéből. Később a falusi könyvtár jórészét is hazaszállítottam. Szóval olvasási kényszerem volt, emellett így voltam a rajzzal is. Olvasmányélményeimet próbáltam megeleveníteni, nem sok sikerrel. Persze, az osztályban mindig én voltam az első rajzos, sőt, a fél osztálynak én rajzoltam meg a házi feladatokat, de a könyvillusztrációkhoz képest, és Korcsmáros Paliéhoz képest gyengék voltak. Ezt láttam, de nem nagyon izgatott, mivel akkoriban Dékány András Matrózok, hajók, kapitányok című könyve után, ami negyedik osztályban került a kezembe, feltett szándékom volt, hogy hajóskapitány leszek, mégpedig vitorlás hajón. Ez kitartott huszonéves koromig, amíg végleg el nem dőlt, hogy nem szállhatok tengerre. Ennek ellenére jó tíz év múlva egy kis része megvalósult az álomnak.
Vissza a képregényhez. Imádtam ugyan olvasni, de azért voltak könyvek, amelyek bár címük miatt izgattak, terjedelmük okán nem nagyon fűlött hozzá a fogam, hogy leemeljem a polcról. Ilyen volt a Nyomorultak. Ám abban a pillanatban, ahogy a Fülesben megjelent az első két folytatás, azonnal kikölcsönöztem. Ide tartozik, hogy nem szeretem a sorozatokat se filmen, se tévében, se képregényben. A harmadik meghatározó olvasmányélményem A három testőr volt. Egyben ez volt az első képregényem, ami a gimnázium faliújságján hetente megjelent, még a hatvanas években. Abból a szempontból is első, hogy ezért már fizettek is. Ugyancsak itthon, Kunszentmiklóson a Damjanich gimnáziumban volt az első rajzkiállításom, amely történelmünk kiemelkedő eseményeit elevenítette meg. Testnevelő tanárom véleménye szerint a csatajelenetek olyan jól sikerültek, hogy a lovak szinte leszáguldanak a képről. Ez a lendület máig tart és mindig is jellemző volt a képregényeimre.

Beba-1 teljes interjúja elolvasható a starwars.hu-n.