Superman vs Batman

Superman vs Batman, avagy két álruhás dudás a DC csárdájában

A két maskarás szuperhős természetesen nem a napokban megjelent animációs filmben (Superman és Batman – A film) találkozott először, lassan hetven éves pályafutásuk során jónéhányszor egymás mellé sodorta őket a sors – azaz a képregényírók akarata. Az efféle közös kalandok egyébként nem ritkák a főállású világmegmentők nem mindennapi mindennapjait bemutató történetekben. A két-három híres szereplőt felvonultató, crossovernek keresztelt műfaj azonban számtalan buktatót rejt magában, és sajnos nem egy esetben csak fantáziátlan kliséhalmazt kap az olvasó, ha kinyit egy “Az évszázad csatája!”, vagy hasonló hangzatos címet viselő füzetet.

Egyes vélemények szerint a képregényírók akkor nyúlnak a crossover eszközéhez – amolyan leadási határidő előtti végső megoldásként – ha már kifogytak az ötletekből. Ilyenkor abban bíznak, hogy az ismert hősök összeboronálásából becsordogáló pénzből majd csak kihúzzák valahogy egy szellemileg termékenyebb időszak beköszöntéig. Ez a sarkos kijelentés bizonyos képregényekre (pl. Batman VS Predator) hatványozottan igaz – ám a DC két legismertebb figurájára esetében semmiképpen sem.

Batman és Superman közös történeteinek ugyanis pont az a fő mozgatórugója, hogy a két főszereplő teljesen különbözik egymástól (mind jellemben, mind képességekben), ugyanakkor “munkájuk során” olyan gondokkal kerülnek szembe, amelyeket képtelenek megoldani a másik segítsége nélkül. Az éjjeli detektív-Acélember páros ráadásul rengeteg lehetőséget rejt magában az írók számára a mélyebb karakterábrázoláshoz. A legyőzhetetlen kriptoni emberibb vonásokat kaphat, ha olyan problémával szembesül, amit ökölcsapásokkal vagy a szeméből kilőtt sugarakkal képtelen megoldani, ezért a gothami igazságosztót hívja segítségül; ugyanígy a kicsit skizoid Denevéremberre is ráfér néha, hogy egy tőrőlmetszett pozitív hős elmagyarázza neki: öntörvényűségével, és a félelemkeltésre építő bűnüldöző módszereivel néha semmiben sem különbözik korrupt városának gengsztereitől. Ez a fajta szemlélet leginkább a '80-as évektől jellemzi Superman és Batman közös kalandjait, ahhoz viszont, hogy megértsük, miért működik ilyen jól, nem árt tisztában lenni az előzményekkel.

A képregények aranykora

Superman joggal tarthat igényt a Legöregebb Passzosgatyás Jótevő megtisztelő címére, hiszen 1938-ban mentette meg először a világot, az Action Comics No.1 lapjain. Jerry Siegel és Joe Shuster piros-kék ruhás, köpönyeges izomkolosszusa a Kripton bolygón született, de annak pusztulása után végül a Földön kötött ki. Polgári neve Clark Kent, és általában a Daily Planet szerkesztőségében tölti a kezdő sajtómunkások nem túl izgalmas napjait, ám ha szükségét érzi, bármikor kész elővillantani az S-betűs gúnyát a jól szabott öltöny alól, és laposra verni mindenkit, aki ki akarja zökkenteni a rendes kerékvágásból Metropolis lakóinak életét. Nem csoda hát, hogy történeteinek meglepő sikere valóságos szuperhős-dömpinget generált.

Batman a Detective Comics sorozat tudatos terméke. Bob Kane és Bill Finger bizonyára ugyanolyan szívesen nézegette a Zorróról, Drakuláról, és Sherlock Holmesról szóló filléres ponyvák borítóit, mint a népszerű Dick Tracy és Shadow képregényeket, vagy épp Da Vinci repülő szerkezeteket ábrázoló vázlatrajzait – ezek alapján gyúrták össze ugyanis Batman figuráját 1939-ben. Hősünk kezdetben csak Raymond Chandler-módjára, álarcos magánzsaruként nyomozott a bűnözők után, és nem rémisztgette őket halálra rekedtes hangjával vagy a denevérszárnyakat idéző köpenyével az éjszaka közepén. Hamarosan nem csak sötét múltat (szülők halála, denevérfóbia), kettős személyazonosságot (nappal Bruce Wayne, a milliárdos, éjszaka maskarás bosszúálló) és egy szolgálatkész inast, hanem önálló sorozatot is kapott. A tény, hogy a korabeli passzosruhás hősökkel ellentétben nem rendelkezett szuperképességekkel, és hogy önbíráskodásával nem csak a gothami bűnözőket, de gyakran a rendőrséget is magára haragította, roppant népszerű képregény-figurává tette.

Csapatépítő tréning szuper haveroknak

Superman és Batman a negyvenes években találkozott össze először, és miután kölcsönösen vérig sértették egymást, máig tartó szövetséget kötöttek. 1946-tól egészen 1986-ig főszereplői voltak a DC World's Finest szériájának, amelyben különböző szuperhősök közös kalandjairól számoltak be a rajzolók. Hiába azonban a két jól eltalált karakter – és az utánuk számolatlanul özönlő többi köpenyes igazságosztó – a DC füzetek eladási statisztikái egyre rosszabb képet mutattak. Legnagyobb vetélytársuk, a Marvel Comics ugyanis sorra állt elő újabb és újabb csapatba tömörült szuperhősökkel: Stan Lee a Bosszú Angyalai és a Fantasztikus Négyes bemutatkozása után végül Xavier professzor mutánsaival betonozta be magát a képregény-piac dobogójának legtetejére.

Egyértelmű volt, hogy a DC-nek is fel kell állítania egy “all star” csapatot. A '70-es években el is indult a Super Friends sorozat, a papírkiadás eladási statisztikáit pedig az 1973-ban induló, hasonló című animációs szériával kívánták tovább emelni. Superman, Batman, Robin, Wonder Woman és Aquaman feladata volt minden egyes epizódban kihúzni a csávából Marvint és Wendyt. Mai szemmel nézve érthetetlen, mit élvezhetett az ifjúság ebben a 16 részes, egyenként 60 perces sorozatban, hiszen színvonalban a leggyengébb Hanna-Barbera rajzfilmeket is alulmúlták, túllicitálva még az Adam West-féle '60-as évekbeli Batman-sorozatot is, ami alaposan tönkrevágta a Sötét Lovag legendáját.

Az 1977-től 1978-ig futó The All-New Super Friends Hour csak egy fokkal jobb. Gardner Fox-ot Charles A. Nichols váltja a rendezői poszton, és talán épp az ő érdeme, hogy a Flash-el, Green Lantern-nel, a Csodaikrekkel, egy szuperindiánnal és egy űrmajommal kiegészült csapat néhány balfácán földlakó megmentése helyett ezúttal már – idomulva a kor sci-fi őrületéhez – bolygóközi csirkefogókkal és inváziós űrflottákkal kell, hogy foglalkozzon. 60 percen át, 15 epizódon keresztül. Alighanem szükségtelen hangsúlyozni, hogy Batman mennyire kilóg ebből a csapatból – és hogy Superman, ha akarná, fél perc alatt elintézhetné a sorozatban felvonultatott összes gonosztevőt…

Nincs megállás. Ray Patterson és Carl Urbano The Challenge of the Super Friends néven 1978-ban továbbviszi a sorozatot. A szuperhős-válogatott a Hall of Justice csapatnév helyett már az Amerikai Igazságligát (The Justice Leauge of America) használja, és feltett szándéka, hogy laposra verje a nem kevésbé hangzatos Végzetlégió (Legion of Doom) minden egyes tagját, akik ráadásul még Lex Luthorral is összeszűrik a levet némi világuralom reményében. A csapatnévsor igen impozáns: Superman, Batman, Robin, Flash, Majomember, Aquaman, Wonder Woman, Black Vulkan, Hawkman, Szamuráj, Riddler – azaz ennyi szék között koppan a jó történet a padlón. A nosztalgiára hajlamosak 16, egyenként 30 perces epizódon keresztül évezhetik végig a klasszikus “most, hogy megmentettük a Föld lakóit a Bolygórombolóktól/agyszívó idegenektől/földalatti mutánsoktól/óriás harci robotoktól, mentsük meg a Plútót és az Alpha Centaurit is!”-jellegű történeteket, feltéve, ha tudomásul veszik, hogy itt változatlanul a tíz év alatti korosztály az első számú célközönség.

1979-ben Ray Patterson direktor mellett ismét feltűnik Charles A. Nichols, az ő kettősük fémjelezte szuperhős-sorozat The World's Greatest SuperFriends néven fut, és 86, egyenként fél órás epizódot él meg. A sztorik színvonala nem sokkal magasabb, mint a korábbi szériák esetén – tehát körülbelül a leggyengébb Scooby Doo Where Are You? szintjén mozog. A Hanna-Barbera stúdió rajzfilmesei itt már azért igyekeztek az eddigieknél jobban közelíteni a DC képregényekben megjelentekhez, de még mindig egyértelműen a legfiatalabb képregény-rajongókhoz szólnak – fényévekre vagyunk immár a korai Detektív Bataman-től, nem egy epizódban szó szerint.

Az 1984-es széria (SuperFriends: The Legendary Super Powers Show) “a kevesebb több!” jelszóval 16 félórás részre bontva ragad ki néhány részt abból az epikus ívű, párhuzamos valóságban zajló történetfolyamból, melyben a Marvel kiadótól a '70-es években a DC-hez igazolt Jack Kirby teremtményeit ismerhetjük meg: az Új Isteneknek nevezett, földöntúli hatalommal rendelkező csillagközi csapatot, és Darkseid, az Apokalipszis urának követőit. (az itt zajló polgárháború egyes epizódjai annak idején a magyar kiadású Superman-füzetekben is megjelentek) A túlvilági főgonosz mellett – micsoda meglepetés! – visszatérnek a szuperhőslégió régi ellenfelei is (Lex Luthor és Brainiac), és érzékeny búcsút veszünk a Csodaikrektől. Aggodalomra semmi ok, az Amerikai Igazságliga taglétszáma még így is bőven tíz fölött van!

1986-ban ismét Ray Patterson ragadja magához a gyeplőt. Sorozata, a The Super Powers Team: Galactic Guardians messze kimagaslik a korábbi SuperFriends-szériák közül. Patterson animátorcsapata örökre kitiltja az idegesítő állatokat (a beszélő majmot és a Csodakutyát) az Igazságliga főhadiszállásáról, és behozza új karakterként a Teen Titans-ból ismerős afroamerikai Cyborgot – aki sokkal nagyobb szerepet kap, mint a csapat többi színes bőrű tagja, Green Lantern, Black Vulcan és Apache Cheaf együttvéve. Feltűnik a színen Joker, a Madárijesztő és a Pingvin is – és itt végre nem egy jelentéktelen mellékszereplőnek ábrázolják Batmant, aki rendszerint csak púp a szupercsapat hátán (kivéve persze, ha néha a megfelelő szuperkütyüt varázsolja elő Szuper Harci Derékszíjának ezernyi zsebéből). Ez azért még bőven nem a Sötét Lovag várva várt visszatérése – de már jó úton haladunk afelé.

Oldalak: 1 2