A képregény esélyei
Magyarország nem a képregényolvasók paradicsoma. Itthon az úgynevezett szakemberek álláspontja érvényesült: a képregény ártalmas, eladhatatlan. A világ más tájain mindeközben a képregénykészítés önálló, kiemelkedően jövedelmező iparággá fejlődött.
A képregények durva megközelítéssel három nagy csoportba oszthatók: léteznek gyermek-, kultúr- és szuperhősökről szóló képregények. A csoportokat elsősorban a történetek tematikája különbözteti meg. Gyermekképregényeket a világ minden táján olvasnak, míg a kultúrképregények elsősorban Európában népszerűek. Ezek a képregények emberi történeteket, érzelmeket mesélnek el, de nagyon gyakran komoly irodalmi műveket is földolgoznak. Az ilyen típusú alkotásokat szokás artnak vagy egyes változatait underground képregénynek is nevezni. A szuperhősök kalandjait bemutató füzetek pedig szülőhazájukban, Amerikában a legkeresettebbek.
Legnagyobb olvasótábora nyilván a harmadik csoportnak van.
„Ez a jelenség több okkal is magyarázható – tudtuk meg Nagy Lászlótól, az Iparművészeti Egyetem Grafika Szakirányának a tanárától, aki szabad idejében képregényrajzolással és a téma történeti kutatásával foglalkozik. Egyrészről ezek a figurák egytől egyig amerikai nacionalisták, másrészről olyan emberek, akiknek a képességei rejtettek, azaz a hétköznapi ember akár magában is felfedezhet hasonló képességeket. Kivételt képeznek azok a hősök, akik nem tudják elrejteni különleges adottságaikat, mert torzak, állatnak születnek, vagy éppen lángcsóva csap ki a kezükből. Ezeknek a lényeknek külön válfaja születik meg az 1960-as években. Ók az X-manek, és mindegyikük kitagadottként él a társadalomban. Az X-maneket a történetek szerint mindig gettókba zárják, reflektálva ezzel a világban zajló rasszizmusra, intoleranciára. Az X-manek persze mindezek ellenére felveszik a harcot a gonosszal, és természetesen győznek, bár győzelmük sohasem végleges, mert a gonosz – e képregények dramaturgiája szerint – elpusztíthatatlan.”
Eszes képek
Európa azonban máshogy gondolkozott a képregényről: olyan hősök születtek, akik nélkülözték a különleges képességeket. Ezek a figurák – például Tintin, Asterix – az eszükkel érvényesültek. A képregényre azonban a kommersz mindig is nagy hatással volt. Így a főcsapás az akciódús sci-fi, valamint a jó és a rossz harca lett, illetve a napilapokból elmaradhatatlan, három kockás, többnyire állatfigurás úgynevezett comic stripek, amelyek iskolapéldája a Garfield-sorozat.
A képregény azonban nem csak szórakoztatásra alkalmas. Élelmes politikusok a II. világháború idején propagandisztikus célokra használták a képregényt, de Amerikában a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás is kockára került: olyan füzetek jelentek meg, amelyekben Superman és barátai összefogtak, hogy segítsék a mentőket és a tűzoltókat.
„Az igazi képregény – Kozma Péter, a Karton Galéria és Múzeum igazgatója szerint – ritkán tér el a valóságtól. A történetek játszódhatnak különböző fantasztikus helyszíneken, de a hangsúly mégiscsak arra kerül, hogy a képregényekben milyen arányban szerepelnek valóság közeli fordulatok, mozzanatok. Ez talán azzal is magyarázható, hogy a képregény mint önálló műfaj többnyire alulról szerveződő és induló jelenség.” Napjainkban szerte a világon számos olyan képregény szaküzlet létezik, ahol minden képregény irányzat képviselteti magát. Ezekben a boltokban az egyik sajátos ízt az adja, hogy a kereskedők az amatőröknek is látványos helyet biztosítanak. A boltokban külön polcok sorakoznak azoknak, akik otthon rajzolgatnak, aztán fénymásolással sokszorosítják munkájukat. Szabadon kirakhatják a házilag készített füzeteiket, amiket aztán vagy megvesznek, vagy nem.
Magyar képek
Mivel Magyarországon nem beszélhetünk életképes képregénykultúráról, azt gondolhatnánk, hogy az amatőr mozgalomnak gazdag lehetőségei vannak. Tévedés. Annak ellenére, hogy számos internetes oldalon találhatunk magyar képregényeket, nyomtatott változat nem kerül a piacra. Budapesten egyetlen szaküzlet foglalkozik kifejezetten képregény-árusítással, de a tulajdonos-eladó nem szívesen vesz be, még bizományba sem, magyar képregényeket
Sántha Péter grafikus a honi lehetőségek ellenére idén augusztusban képregénysorozatot indított útjára. A füzet a PTSD antológia címet kapta, és kéthavonta jelentkezik, hat magyar grafikus munkájával. Sántha Péter önerőből adja ki kétszáz példányban az antológiát, és hosszú távú vállalkozásába a veszteséget is bekalkulálta.
„Az antológiában szereplő srácok – meséli Sántha Péter – egytől egyig alkalmazott művészek. Gyakorlatilag minden olyan technika birtokában vannak, amelyekkel képesek kifejezni a különböző emóciókat. Mivel alkalmazott grafikusi munkákat senki sem nagyon utasíthat vissza, a saját dolgaikra kevés idő jut. Máshogy fogalmazva: azt, ami évek alatt megfogalmazódott, lerakódott bennük, idő és tér hiányában képtelenek voltak megjeleníteni. Az antológia esetében a következő instrukciót kapták: ami benned van, ami foglalkoztat, azt jelenítsd meg, ráadásul a technika sem kötött.”
Arra a kérdésre, hogy mennyire tekinthető művészi, artisztikus alkotásnak ez az antológia, a grafikus-szerkesztő így válaszolt: „A végeredmény megítélése nem az én dolgom. Nyilván örülnék, ha ezt valaki művészi produktumnak tekintené. Én a rajzolást és a saját munkámat inkább önkifejezésnek tekintem, és nem fogadom el definíciószerűen, hogy az önkifejezés már eleve művészet. Ha mégis azzá válik, azt azért nem bánom.”
A fentiek ellenére itthon mégis alternatív vagy underground képregények születnek. Kozma Péter elmondta, hogy a magyar underground képregényeket külföldön sokkal jobban ismerik, és magas színvonalúnak tartják őket. Kozma szerint az underground műfajban itthon Filó Vera az éllovas, míg a hagyományos képregényekben két olyan szerző/párost kell kiemelni,
akik valójában nem is készítenek képregényeket: az egyik alkotópáros Borsos Zoltán – Szikszay Gábor, a másik pedig Cserkuti Dávid.