Azumi (2 DVD)

Azumi (2 DVD)

A film

Az árván maradt Azumit egy renegát szamuráj veszi magához kilenc fiútársával együtt, hogy a külvilágtól elzárt környezetben legyőzhetetlen harcosokat faragjon belőlük. A deres szakállú mester e különleges kommandó révén kívánja megállítani azt a három hadurat, akik háborút szítanak a feudális japánban.

Mikor először írtunk (a DVD Extra!) az Azumi hazai megjelenéséről, a film rendezőjét, Ryuhei Kitamurát Paul W.S. Andersonhoz hasonlítottuk. A kapcsolat teljesen helytálló, ugyanis mindkét fiatalember példátlan lelkesedéssel ontja magából a nem túl kirívó, de annál élelmesebb zsánerfilmeket. Pimasz törtetésük odáig fajul, hogy klasszikus szörnyeket fazonigazítanak a XXI. század fiataljainak szuperszonikus ízlésvilágához (Godzilla: Final Wars, illetve Alien Vs. Predator), turbózombikat eregetnek rendkívül cool főhőseik fegyverei elé (Versus, illetve Resident Evil), s szuperszexi csajokat szerelnek fel karddal és jókora bodycounttal (Azumi, illetve Dead Or Alive, amelyben Anderson executive producerként működik közre). A kérdés adott: jó ez nekünk? Többé-kevésbé igen, csak ne vegyük őket túl komolyan.

Még annyira sem, mint azt Kitamura tette nemzetközileg talán legismertebb munkájával: az Azumi alapjául egy azonos című manga szolgált, amely a szigetországban jókora sikert aratott a tizenéves fiúk körében. A film úgyszintén. A képregényhez hasonlóan a celluloid-változat is az akcióra helyezi a hangsúlyt; az egyik csörtétől a másikig folydogáló történet beteges és esetlen, mintha csak egy felső tagozatos kisdiák írta volna a tízórai szünetben. Hőseinket egyedül és kizárólag a küldetéstudat vezérli, másról sem papolnak, csak a nagybetűs Küldetésről, amit ilyen meg olyan jó lesz végrehajtani. Aztán mikor betáncol a képbe egy tarka kimonós nőci, akkor néznek nagyokat, mint Tarzan a nászéjszakán.

A film vaslogikája kikezdhetetlen, főleg, mikor 250 hullával odébb humanitáriánus dilemma ébredezik a lombikból kiszabadult gyilkológépekben: „Vajh azok az emberek mind rosszak voltak, akiket megöltünk?” A válasz kézenfekvő: „Hát persze, hogy rosszak, különben nem öltük volna meg őket!” Fellebezésnek helye nincs, néhány perc erejéig Azumi mégis leteszi a katanát, zsákruháját kimonóra cseréli, s még a haját is kiengedi. A hagymázas idillt azonban rövid úton elhalálozó banditák rondítják össze, s hősnőnk kénytelen megidézni A keresztapát: „Próbáltam felhagyni a gyilkolással, de egyszerűen nem megy.”

Hála a jó égnek! A film legnagyobb (egyetlen?) erőssége a harcokban rejlik, s Kitamura a sztratoszférába rúgja fel a szamurájfilmek szabályait: a rövidnek éppenséggel nem mondható csambarákat wushu betétekkel fűszerezi, azaz a küzdő felek a szamurájkardok villogtatása mellett néha szárnyra kapnak, hogy a gravitációt meghazudtolva rendezzék nézeteltéréseiket. Az ifjú rendező nem elégszik meg harcművészeti műfajok keverésével: sajátos, néhol az elviselhetőség határáig kiélezett vágástechnikával (egy kardkivonás 12 snitt!) és kreatív beállításokkal játszik, máskor pedig kezdetleges CGI-val ízlelgeti a világraszóló bullet-time őrületet. Egy hollywoodi film költségvetésének töredékéből kigazdálkodott produkciótól pedig ez nem is olyan rossz teljesítmény.

Igazán kár hát, hogy valódi színészekre nem futotta. A címszereplőt alakító mindössze 18 éves Aya Ueto a forgatást megelőzően hazájában inkább énekesnőként volt ismert, habár Kyoko Fukadáéhoz (Bábok) mérhető karrierről csak álmodozhatott. Ellenben nagyon bájos teremtés, szerény, de észbontó mosolya képes feledtetni, hogy szemlátomást annyira ért a kardvíváshoz, mint jómagam a jódlizáshoz (elég kevéssé). Harcos társai is felejthetőek, ellenben a másik oldalon remek gonoszparódiákat láthatunk fapofával beszólogató kivénhedt komikustól kezdve egy kutya módra morgó-vonyító fogdmegen át egy rózsával parolázó transzvesztitáig, aki úgy pattog, mint Pistike a játékboltban, mikor végre találkozik Azumival, egy harcossal, aki méltó ellenfele lesz a sok félnótás után.

Az imbecillis dialógusok és az idétlen színészkedések közepette azért elég zavaró az itt meg ott beollózott véres drámázás: Kitamura – és a néző – akkor járt volna legjobban, ha véresen komolytalanul áll hozzá a mangához, s a morális nyekergést egy az egyben kihagyja a projectből. Szerencsére a filmet záró grandiózus jelenet már vegytiszta móka, s mikor felállsz a filmtől, te is arra fogsz emlékezni, hogy tett múlt időbe Azumi 200 ellenfelet és egy egész várost. És vigyorogni fogsz.

DVD Extra